A vagány. A bohém. A művész. Nem ugyanaz, mint ahogy egyik szőke, másik barna, barna. (Ki vagy te, Désiré?) S bár sosem vonzódtam a szőkékhez, megesett, hogy mégis mellettük találtam magam – ma már esetleg Brad Pitt vagy Robert Redford lehetne rám hatással… de realitásérzékem azt súgja: nem vagyunk egy súlycsoport.
Pár hónap alatt sok minden átalakult, a figyelmünk fókusza megváltozott. Néha még reflexből nyújtjuk a kezünket, majd zavart mosollyal visszahúzzuk, mentegetőzünk az ölelés elmaradásáért, s tekintetünkkel is jelöljük a határt sorban állásnál. És ez most így van rendjén. Hogy mennyire épült be a körültekintő üzemmód az életünkbe, Gereöffy Andi múlt hétvégi utazása jól szemlélteti.
Kilencedik osztályos srácok, már nem kisgyerekek, de még nem is férfiak voltunk, a szinte minden tekintetben a szabadságot elhozó 1990 tavaszán. Csaba szokása szerint otthon felejtette a köpenyét, és nem mert anélkül beállítani műhelyórára, mert tartott a szigorú műhelytanár letolásától. (Bizony nem ártott betartani a fegyelmet, Öcsi bácsinak annak idején könnyen eljárt a keze). Üzletet ajánlott: adjam kölcsön neki a köpenyemet, mert én úgyse kapnék nagy büntetést, cserébe kapok egy posztert. (Cikkünk a
Október teliholddal indul és azzal végződik, így rendhagyó módon ezt a hónapot az érzelmeinkkel való szembenézés keretezi. Egész hónapban a szokásosnál érzékenyebbek lehetünk. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
Életem párjának nincs okostelefonja. Sőt, mobiltelefonja is csak évekkel azután lett neki, hogy már mindenkinek volt. Facebook-profilja sincs. Szóval mi nem küldünk egymásnak szívecskékkel megtűzdelt üzeneteket (az övén, a lassan múzeumba illő “gombos” Nokián amúgy is valami kriksz-krakszok látszanának csupán), nem messengerezünk, nem tudja lájkolni az újabb cikkemet, nem ír bejegyzést egy frissen feltöltött fotó alá. Mert nem is akar, nem, nem az eszköz „butasága” az akadály. (Cikkünk a 2020-as Nőileg m
Társaságban gyerekkorunkról anekdotázgattunk. Egymás után kerültek elő a jobbnál jobb történetek, kivel mi esett meg anno, a történelem előtti időkben. Az egyik hölgy azt mesélte, hogy kislány korában az „Ennek a kislánynak dombon van a háza” kezdetű dal második sorát, amelyben „terebély diófa nőtt az udvarára” sokáig úgy értette, hogy „gyere bé, diófa nőtt az udvarára”.
Nyugaton már tombol, Magyarországon fellendülőben van – nálunk még csak gyengébb szárnypróbálgatások közepette bontakozna ki az influenszerkedés. De milyen volt korábban ez a műfaj, és mi történik ma? A tavaszi otthonülést kihasználva kicsit bedurrantottam az Instagramot és hát, tinik szülei, nagyon figyeljetek oda.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A család már rég elmenekült itthonról. A végeredmény szép ugyan, de a munka az nem vagány: cérnák tekergőznek mindenhol, a nagy, kiterített vásznon nem szabad átgázolni, kerülgetni kell, a varrógép az étkezőasztalon, még enni sem lehet jól. Aztán mindenhol gombostű, még ott is, ahol nem szabadna lennie, főleg lábakban landol. A varrógép hangos szokott lenni, el is neveztem traktornak. Beláthatatlan ideig zajlik ez, míg egyszer csak kész lesz a rendelés, jelen esetben egy óriási falvédő, bár csak bokorral
Hát igen… és ebben a „hát”-tal való kezdés minden sutasága benne van. Válások sorozata után (elváltam, leváltam) negyvenes éveim végén szembenézek az ismerkedés és a „pasizás” új fejezetével. Igen, először az általános szóhasználat, az ismert megfogalmazás jutott eszembe: társkeresés.
Messze földön híres a szenttamási csordapásztor: tisztességes nevét hat év után sem tudom, hallottam már, hogy mintha Johnnynak szólítanák, de maradjunk a Pákónál. A név talál. Nagyon. A falusi csendet tavasztól őszig csak az itt-ott felbukkanó terepmotorok zaja és Pákó ordibálása töri meg („Az anyád istenit! A k….a anyádat! Eriggy, menjé má! stb.): olyannyira hozzászoktunk már mindkettőhöz, hogy az otthon varázsához már-már elengedhetetlenné vált.
Összetört a szívem, és egy darabja már mindig hiányozni fog. Soma kutya pár napja az égi Hargitán kergeti a nyáj mellől a farkasokat. Az én hihetetlenül okos, gyönyörű szép kutyám 14 évesen elment. Sok kalandot értünk meg együtt, nehezeket és vicceseket egyaránt.
Vissza-visszacseng egy dal a fülemben. Nem hosszú a szövege, mégis annyi mindenről beszél. A szerzője sem világhírű, Póra Zoli & Stone Hill gyerekzenekar írta ezt, Együttérző dal a címe...
Ritka, de létezik olyan könyv, amit egyszerre szeret és utál az ember. Az ilyen típusú művek olyan témákat dolgoznak fel, amiket nem lehet úgy olvasni, hogy nem éled bele magad, nem képzeled magad a szereplők helyébe, nincs róla véleményed, nem tudsz valamilyen kapcsolatot találni vele. Péterfy-Novák Éva legújabb regénye ebbe a kategóriába tartozik. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)
Ritkán időzöm kisgyermekek közelében, ha mégis, nem gyakran van lehetőségem végigkövetni egy teljes napot. Mint európai turista az afrikai szafarin, ámulattal mozizok: miről szól a közös játék, mikor ki a hangadó, milyen meccsek mennek köztük, és miként dőlnek el a dominancia-harcok? Két gyerekkel könnyebb, mint eggyel – mondták a nagyok…
Egy nőnek ápoltnak, visszafogottnak, jól és mindig alkalomhoz illően öltözöttnek, kedvesnek kell lennie. Hányszor hallottam ezt kislánykoromban! Mindezt hogy oldja meg egy mai nő? Újabban, ha találkozom igazán ápolt és jólöltözött nőkkel, elsőként az jut eszembe, hogy mennyi munka és idő és odafigyelés van a kinézet mögött. Hogyan oldja meg? Beszéljünk pragmatikusan tehát a női ápoltságról.
Alapvetően a társadalom úgy véli, meglepő módon a nőket is beleértve, hogy esélyegyenlőség van réges rég! Mert legalább egy évszázada iskolába járhatnak a lányok is, 80 éve szavazati joguk is van a nőknek, fél évszázada nadrágot viselhetnek... Tehát kész, már egyenlőség van. Persze, persze, kellett a szüfrazsett-mozgalom meg minden, de ma már ennek nincs értelme, fölösleges a feminizmus és kár a gőzért, hisz ez már meg van valósulva. Pont ugyanolyan esélye van ma egy negyvenes éveiben járó nőnek például
„Kicsi Timikém, ne tépd ki a lapátot a baba kezéből, tudom, hogy a tiéd, és ő vette el, de kérd szépen, hogy adja vissza, ne ilyen csúnyán kiabálva. A kislányok szépen beszélnek, kedvesek. Timikém, köszönj szépen a bácsinak, nem nyújtogatjuk a nyelvünket senkinek, csak kedveskedni akart a bácsi, amikor megsimogatta a copfodat. Tudom, hogy nem szereted, ha a frizurádhoz érnek, de hát kibírod, csak kedveskedni akart Lajos bácsi. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.