Szempont

A párkapcsolatok életciklusában egyszer csak eljön a pillanat, amikor a pár elhatározza: szintet akar lépni – minden téren. Van, aki egészségesebb életmódra vált, elkezd bringázni vagy tandemugrani, és van, aki gyermeket vállal. Mi utóbbiba csaptunk bele. Háromszor.

Dühítő, bántó, van, hogy fájdalmas, ha jónak ígérkező kapcsolatokban a manipulálás jeleit, hazugságok hálóját véljük felfedezni. A Nőileg augusztusi lapszámában az érzelmi zsarolásról részletesen írunk. A jelenség magával ragadta Bleeding Bride szerzőnket is, és egy történetét megírta nekünk.

Carpe Diem! Élj a mának! Éld meg a pillanatot! – mondogattam magamnak vizsgák előtt sokszor, amikor Kolozsváron esténként koncertek vártak, s másnap reggel vizsgám volt. Pfú, mennyit mondogattam, hogy Carpe Diem!

Ismét nyár van, és a gyermekeket tenger mellé kell vinni, mert ezt az irányt lőttük be évekkel korábban. Már az sem biztos, hogy miattuk tesszük ezt, de úgy tűnik, még mindig a tengerparti nyaralás marad a stabil családi program. Csakhogy időközben változik a család is: megcsappan, majd bővül.

Sok millió emberhez hasonlóan, négyévente (na jó, most épp öt) figyelmemet én is az olimpia irányába terelem. Amolyan magyaros büszkeséggel nézem ezt a sporteseményt: szívem nagyokat dobban minden sikerünkre, és arra gondolok, milyen rendkívüli élmény lehet kijutni az ötkarikás játékokra, és ott méretni meg a világ legjobb sportolóival. Túl az egyéni ambíciókon, képviselni egy országot vagy nemzetet, az már felelősség: minden érem bekerül a nemzet kollektív kincsestárába. Aki most Tokióban versenyez, min

Mikor fröcsköltél utoljára vizet lábujjaid hegyével a medence partjáról? A délutáni napsütésben táncoló cseppek megszépítik a világot.

Könyvek, meditációs gyakorlatok tömkelege tanítja a jelenlétet, a pillanat megélését, s mintha egyre többen lennénk, akik arra ébrednek rá, hogy valahol a múlt-jövő tengelyén eltűnt a most. Augusztusi lapszámunk mellékletében a mára mondunk egy hatalmas igent!

Gyerekkoromban sokszor néztem a teraszról, ahogy a testvérével elmentek a házunk előtt. Én falusi kislány voltam, ők a városból jöttek nyaralni a nagyszülőkhöz. Irtó menők voltak. Sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha barátok lennénk. A körülmények adottak voltak, édesanyáink egy faluban nőttek fel, édesapáink együtt jártak középiskolába, és a nagytatája volt a magyartanárom. De nem lettünk. Nem akkor.

Nagyinak mindenről van véleménye, nagyi egy másik világba született. Nagyi sok mindent nem ért, de mindig jót akar. Nagymama kalauzol ismét a generációs különbségeink nyomába.

Mikor táncoltál utoljára? Házibuliban, étterem táncparkettjén vagy esküvőn? Ami egy évtizede még elkerülhetetlen része volt egy szórakoztató estének, egy nagyobb családi, baráti összejövetelnek, hirtelen eltűnt a hétköznapokból. És főként az ünnepeinkből.

„Üres” fejjel futsz a nyári reggel hűvösében, elmélyedve olvasol egy letehetetlen könyvet, észre sem veszed, hogy már hajnalra jár. Eltántoríthatatlanul meg akarod fejteni, miként működik az a szerkezet, izgatottan merülsz el a munkádban, minden porcikád oda fókuszál. Valami ilyesmi a flow, az örömteli, elmerült elmeállapot, amikor megszűnik körülötted a világ. Csíkszentmihályi Mihály szerint minél többször éljük át ezt az érzést, az életminőségünk annál jobbá válik.

„Az emberiség soha nem látott forradalmak előtt áll, régi történeteink roskadoznak, és eddig nem támadt helyükre új. Hogyan készíthetjük fel magunkat és gyermekeinket a példátlan átalakulások és radikális bizonytalanságok e világára? – teszi fel a kérdést Yuval Noah Harari történész, író a 21 lecke a 21. századra című könyvében.

Kincső fiatal nőként ül velem szemben. Ilyen elszánt tekintetet nem minden nap lát az ember. A tüzes kamaszsága mögött valami mélyre ülepedett életérzést vegyít a dühe. Dühös – látom rajta, és szenvedélyesen az. Kincső nőjogi aktivista, 17 éves gimnazista. Utál bemutatkozni, mert nehéz mérlegelnie, hogy épp most mi a fontos az identitásából. Az biztos, hogy környezetet véd, azt is aktivista szinten. Fontos tudni róla, hogy szociálisan igen érzékeny.

Vannak olyan tárgyak minden konyhában és ebédlőben, melyek mintha a szívünkhöz lennének láncolva, eltéphetetlenül. Egy derelyevágó, egy fafogantyús kávéőrlő, egy bordó zománcos fedeles zsírosbödön.

Akkor az idén legyen minden nap karácsony, szűnjenek meg a hétköznapok, és maradjon csak az ünnep – készültem a pandémia kezdetén a múlt évre. Amikor együtt a család, nem kellett dolgozni menni, és zárva a boltok. És amikor bent rekedtünk a saját házunkba, hát mit tehettünk? Ünnepeltünk. 

Gyermekekkel dolgozó szakemberként évek óta azt tapasztalom, hogy a problémák, nehézségek számának növekedése és csökkenése ciklikusságot mutat. Novembertől májusig nagyüzem van a rendelőmben, májustól augusztusig uborkaszezon, majd szeptembertől fokozatosan nő a segítségért fordulók száma. Nyilván írhatnánk ezt a tanévszerkezet számlájára is, de én amondó vagyok, hogy Nyár nevű kollégám önkéntesen besegít és ideiglenesen átvállal a terhekből.

Az asszony a ház tornácán bontogatja a borsót. A délutáni nap elől húzódott be az árnyékba, de az sem hoz enyhülést. Lerekedt, fülledt meleg van, a levegő szinte belélegezhetetlenül párás és moccanatlan.

Gyakran hallunk a generációk közti mélyülő szakadékokról: az idősebbek nehezményezik, hogy a fiatalok már nem néznek fel rájuk, kirepülni készülő gyermekeikkel szemben a szülők tehetetlennek érzik magukat. Az ifjak pedig bizonytalanok az érzelmi támasz és megértés hiányában. Ez lenne korunk (egyik) nagy problémája? Júliusi mellékletünkben igent mondunk az új generációra.