Épp a hazai mozik műsorán fut egy film Pierre Richarddal, a Stéphane Robelin által írt és rendezett A magas, ősz férfi társat keres könnyed humorú filmjében alakít emlékezetest.

Sok születésünk van a világra jöttünk után is. Megszületnek különféle szerepeink, születnek érzéseink, korszakaink, álmaink, elvárásaink. Csodálatos pillanataink, emlékeink. És vannak születések, amelyeknek a részesei vagyunk.

A tavasz megújulás. Az utazás önmagunk újrafelfedezése – kissé elcsépelt mondatok, amiket a filmipar is szeret, hiszen a témához kapcsolódóan megannyi film született. Többnyire sablonos, csillámporos, közhelyes alkotások.

Mi, nők, sokat voltunk kiszolgáltatott helyzetben, társadalmi okokból és hagyományok nyomására is. Még ma is gyakran találkozunk olyan mondatokkal, hogy „hol a nő helye”. S ha éppen valaki kilóg a sorból, esetenként mi magunk törünk pálcát felette.

Szerelem. Házasság. Nincs szép, felemelő történetem, és túl sok hamis fényű kapcsolatot látok. Túl sok sérültet, megtört, bizalmatlan embert, akik ennek nyomán képtelenek a hitre, hogy létezhet szép, hiteles összetartozás.

Ez a minisorozat minden izgalmas elemet felsorakoztat: van benne ragyogás, magány, divat, pletyka, téboly, dolce vita, igazságtalan és fájdalmas erőszak, feminizmus, Hollywood, Coca-Cola, Pepsi-Cola és rengeteg Viszály (Feud).

Utolsó simítások még lapzárta után, s gondoltam, lelki nyugalomban, bizakodva, az előző napjaim édes, kellemes érzéseit összesűrítve ugrom neki a beköszönő megírásának. És akkor döbbenten szembesültem a képpel a beomlott székelyudvarhelyi bentlakásról.

Normális ember – s főként nő – napjainkban nem néz westernt, hiszen ezekben a filmekben maximum az idétlen díszletvárosok kurtizánjai nőneműek. Az angolok éppen ezeket a sztereotípiákat rombolja le.

Ünnepi időszakban vagyunk. Már november elejétől gyakran halljuk, hogy elindult az őrület… Szomorú vagyok ettől, hogy ennyire degradáltuk az egyik legfontosabb ünnepünket. Így valóban nehezen megélhető mélységében az, amit igazán adhatna a készülés.

Szexkomédia. A létező legrosszabb skatulya, meghatározás, amit a Minden jót, Leo Grande című filmre ráhúzott már több kritikus, mint ahogy az sem a legjobb irány, hogy a tabudöntögetése miatt sokan a Szürke ötven árnyalatával emlegetik egy lapon. Tény, hogy Sophie Hyde filmje sokszor vicces és megnevettet, és tény, hogy tabut is igyekszik döntögetni, de egyúttal kifinomult, kimért és kicsit drámai is, szóval sokkal összetettebb, mint ahogy sokan leírják.

Na, milyen az anyaság? – szegezik nekem a (hülye) kérdést az utóbbi hónapokban sokan. Nem könnyű felelni, pláne pár hét után, „kösz, jól”-nyi hosszúságban… Mint az élet maga: könnyebb és nehezebb napok is vannak.

Sokszor csak egy hajszál választja el a színvonalas zenés filmet a giccses és gagyi próbálkozásoktól, mint ahogy abban is nagyon nehéz megtalálni a középutat, hogy életrajzi film egyszerre legyen egy hommage, tisztelgés a főhőse előtt, és legyen őszinte, a valóságból- és nem csak mítoszokból építkező. Az elmúlt évtizedekben Hollywood nagyokat alkotott a zenés életrajzi filmek területén, elég a Piafot, a Judy-t, A nyughatatlant vagy éppen a Bohém Rapszódiát említeni. Ebbe a sorba illeszkedik a látványvilá

Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.

„Azt mondta, retteg az egyedülléttől. Retteg tőle, hogy nélküle éljen. Hogyha majd elmegy, akkor olyan lesz, mint valami kis Bambi a jégen” – meséli a narrátor Julie-ról, Joachim Trier alkotásának hősnőjéről. Julie egy tipikusan olyan figura, akivel egyesek azonnal azonosulnak, mások meg rém idegesítőnek tartják útkeresését.

A CODA című film váratlan meglepetésként ért a tél végi szürkeségben. Az Oscar-esélyes filmek listáját böngészve lettem figyelmes Sian Heder dráma-komédia műfaji megjelöléssel illetett 2021-es alkotására, melynek – be kell, hogy valljam – kezdetben a címét sem értettem. A CODA az angol child of deaf adults, azaz a siket szülők gyermeke kifejezés rövidítése, és egy összetett „világot” takar. A film ebbe enged betekintést humorral, egy csipetnyi iróniával és éppen kellően adagolt érzelmességgel.