Mundruczó Kornél filmje, a Pieces of a Woman sok szempontból felkeltette a sajtó, a filmes szakma és a nézők figyelmét egyaránt. A filmtörténet valószínűleg a közel félórás, egysnittes „nyitányáért” fogja emlegetni, melyben meglepően kendőzetlenül követhetjük végig a főhős, Martha (Vanessa Kirby) otthonszülését.
„Úgy is lehet élni, hogy beletörődöm, sodródom, azt mondom, hogy hát ez a sors keze, nem lehet változtatni rajta, tűrni kell, ilyen az élet, ez van, ezt dobta a gép. De akkor hol a szabad akarat? Van olyan egyáltalán?” Zeck Julianna vendégszerzőnk szerint – akire nagy hatással volt Orvos-Tóth Noémi „Szabad akarata” – van.
Időről időre jönnek az életünkben olyan szakaszok, amikor kicsit lelassulunk (no, nem a Covidra gondolok), egyszer csak megkérdőjeleződik az addig megtett út, vagy történik valami, ami felülírja korábbi nézeteinket, de az is lehet – egyszerűen már nem érezzük jól magunkat abban, amiben vagyunk. Gyakran ezt kifejezetten az életközéppel hozzák összefüggésbe, de mi most nem föltétlenül erre gondolunk. A rugalmasság, alkalmazkodóképesség, újratervezéshez való hozzáállásunk több annál, mint tíz-húsz évente m
Többnyire szokásainkba befagyva éljük mindennapjainkat, ami persze védelmet nyújt, de akadálya is lehet annak, hogy lépéseket tegyünk valami új, más, vagy minden értelemben egészségesebb, minőségibb élet felé.
Vannak frappáns filmcímek, vannak idétlenek, és vannak olyanok, amelyeket egyszerűen lehetetlen megjegyezni. A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – rendező Horváth Lili – számomra az utóbbi kategóriába tartozik. Pedig megérdemelné, hogy megjegyezzem. Kompromisszumos megoldásként inkább csak Felkészülés…-ként fogom emlegetni. Mert igenis akarom emlegetni, és nem csak azért, mert az utóbbi hónapokban jó pár fesztiváldíjat bezsebelt, és mert Magyarország ezt a filmet fogja Oscar-díjra nevez
Idén az idő és életünk biológiai, lelki ritmusa, a természethez való viszonyunk, szokásaink kerülnek fókuszba lapunk mellékleteiben. Folyamatos változásban élünk, s ennek van egy rendje, amivel a legtöbb esetben jobb megbékélni és elfogadni, mégis mintha megkövülnénk egy-egy nézőpontban, időszakban, korban vagy viselkedésmintában. Vagy éppen kizökkennénk az idő természetes folyamából, és ezzel lehet, hogy éppen önmagunk ellen fordulunk.
Bár jóleső nosztalgiával gondolunk vissza a kilencvenes és kétezres évek sorozataira, későbbi ismereteink birtokában igencsak naivnak tűnik egy-egy közülük. A 2010-es években a sorozatok már nem csak szórakoztattak, társadalomkritika és a morális problémák kerültek előtérbe, a rózsaszín amerikai álmot a szarkasztikus hangvétel és ambivalens karakterek váltották.(Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)
A reszkessetek betörők és a Sissi trilógia évek óta a karácsonyi időszak elmaradhatatlan, klasszikus párosa. A romantika rajongói minden évben újranézhetik a legnépszerűbb brit karácsonyi filmet, az Igazából szerelem című alkotást is, illetve a filmipar egy ideje a karácsony iránt kevésbé rajongó nézőkre is gondol, például a Rossz anyák karácsonya, Tapló télapó című filmekkel. Nem könnyű olyan filmet találni, ami egyszerre igényes, minőségi alkotás, és képes ünnepi hangulatot csempészni az otthonokba és
Miért irritál sokakat a másmilyen kinézet, bőrszín, gondolkodás, nézet, viselkedés, életmód, vallás, érdeklődési kör? És most nem a nagy trendekre, aktuális ideológiai hullámokra gondolok, csupán a mi kis környezetünkre. Sokszor még az úgynevezett magunkfajták között sem tudunk elfogadóak, toleránsak lenni. Szinte nincs olyan család, amelynek ne lenne fekete báránya, akit megbélyegeznek, valamiért képtelenek elfogadni, megérteni, vagy őszinte segítséget nyújtani neki, ha szükséges.
A 2000-es évek elején, amikor még Jim Carrey-ről főként A maszk című film, Kate Winsletről pedig a Titanic, az a romantikus jelenet a hajó orrán és Jake haldoklása jutott eszünkbe, a két színész egyszer csak egy furcsa szerelmespárként tűnt fel az évtized egyik nagy klasszikusában, az Egy makulátlan elme örök ragyogása című, Michel Gondry-féle alkotásban.
Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.
A kilencvenes évek nekünk, kelet-európaiaknak, romániaiaknak maga volt a szabadság évtizede. Végre ihattunk Coca-Colát, videokazettákat kölcsönözhettünk, azt nézhettünk a tévében, amit akartunk.
Igent mondunk a békére! Mi mást tehetnénk? Nem lehet egészséges életet élni állandó konfliktusban, harcban, agresszív környezetben. Akkor sem, ha a temperamentumunk hajlamosít erre.
A Mrs. America című FX/Hulu (nálunk HBO GO-n nézhető) sorozatról két dolgot fontos leszögezni: azt, hogy jó, és azt, hogy úgy érdemes nézni, hogy utánaolvasunk a korabeli történelmi, társadalmi, politikai összefüggéseknek. A Mrs. America első ránézésre egy intelligens, kitörni és karriert építeni akaró nő, Phyllis Schlafly (Cate Blanchett) története, de igazából többről szól. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)
Amikor közel egy éve a szerkesztőséggel azt a melléklet témát is a listánkra válogattunk, hogy Igent mondunk az örökségre!, nehezen találtuk meg a közös pontot az értelmezésében. Mit nevezünk örökségnek? Természeti-, épített-, tradicionális-, családi-, történelmi örökségről beszélünk? Kinek mit jelent az örökség?
Könyvek, meditációs gyakorlatok tömkelege tanítja a jelenlétet, a pillanat megélését, s mintha egyre többen lennénk, akik arra ébrednek rá, hogy valahol a múlt-jövő tengelyén eltűnt a most. Augusztusi lapszámunk mellékletében a mára mondunk egy hatalmas igent!
Gyakran hallunk a generációk közti mélyülő szakadékokról: az idősebbek nehezményezik, hogy a fiatalok már nem néznek fel rájuk, kirepülni készülő gyermekeikkel szemben a szülők tehetetlennek érzik magukat. Az ifjak pedig bizonytalanok az érzelmi támasz és megértés hiányában. Ez lenne korunk (egyik) nagy problémája? Júliusi mellékletünkben igent mondunk az új generációra.
Miközben a Woodstock fesztivál szervezői javában készültek a hippi-korszak legnagyobb zenei eseményére, mely 1969 augusztusának harmadik hetében zajlott, Los Angeles egy békés villanegyedében meggyilkolták Roman Polanski feleségét. A várandós Sharon Tate-t Charles Manson „hippi vezér” követői végezték ki brutális kegyetlenséggel. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)
Édes az élete, és csaknem három évtizede mások életét is édesíti: nagy tapasztalattal rendelkező cukrász, aki hobbi- és profi cukrászokat is oktat. Lengyel László Levente számára nem jelent gondot egy mosogatás.
Egész éjszaka nyugtalanul alszom. Hajnalodik, s amíg az ébresztőt várom, végiggondolom, hogy mi az oka a nyugtalanságomnak. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a mesemondó versenyről van szó. Kislányom életének első mesemondó versenyéről.
Egy rendezvény sikere mindig a részletekben rejlik. Nem abban, hogy mennyit költenek rá, sokkal inkább számít az, hogy ne szemfényvesztés, hanem valódi tartalom legyen mögötte. Ennek pedig alapja és melegágya a (rendezvény)protokoll.
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. Az ablakon utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
A húsvéti történetben is – csakúgy, mint a karácsonyiban – a fő cselekmény végrehajtója egy nő. A betlehemi történetben Mária életet ad a kis Jézusnak, a húsvéti történetben magdalai Mária látja meg a feltámadott Jézust.
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Számomra márciusban kezdődik az év, az első csokor hóvirággal és a mellkasomra büszkén tűzött márciuskával. A levetett vastag kabáttal, a buján kacérkodó széllel, a még fukarkodó napsugarakkal, az első szeplőkkel az arcomon, a hónap megannyi ünnepével.
Drága Barátnőm! Ugye érzed, hogy ma neked bomlanak a virágok? Hidd el, hogy ma neked fütyüli rekedtre magát a rigó! Hallod? Kedvenc dalodat susogja a szellő. Tudom, nehéz elhinned, de tedd meg most az egyszer a kedvemért!
A protokoll nagykönyv szerint a megjelenésünk nem csupán fél-, hanem a teljes sikert jelentheti. Ezzel szemben, mifelénk a szürke összes árnyalatát viseljük, pedig van élet a fekete-fehér kombináción túl, még a protokoll szerint is.
Arany Prága – jutott eszembe a cseh főváros egyik jelzője, miközben emlékeimet próbáltam feleleveníteni. Pedig arany fényekben, napsütésben szűkölködött az a három nap, amit ott töltöttünk, de az élmény és emléke bennem valóban aranyértékű.
Vannak, akik úgy vélik, reggelire csak gyümölcsöt együnk, így jutunk a legtöbb energiához. Mások a bőséges reggelik mellett szólnak. Abban talán mindenki egyetért, hogy reggelizni valamit mindenképpen kellene, és ezalatt nem a bögre teát vagy kávét értik.
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
A nyomtatott lap újraindulásának örömére gondoltunk egy merészet, s az elkövetkezőkben kis „magamutogatásba” kezdünk: betekintést engedünk kollégáink gardróbjába is. Egyúttal pedig arról faggatjuk egymást, hogy kinek mit jelent a stílus?
Szeretjük a ráérős reggeleket, amikor nem sietünk sehová. Ilyenkor lassan eszünk, kóstolgatunk, csipegetünk, kapcsolódunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ezért van ilyen szempontból is kiemelt jelentőségük az ünnepeknek.
Bár egyre több a napsütés, s szívünket melengeti már a csicsergő madárdal, alig bírjuk kivárni az igazi tavasz érkezését. A hosszú tél elnyelte a vitaminkészletünk, épp ezért epedünk valami zöld, valami zsenge, valami tavaszias íz után.