Tegnap érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek… Egész nap Feldmár András gondolata kattogott a fejemben. Azok, akik az életük közepe táján járnak, gyakran fennakadnak, elakadnak egy-egy hasonló gondolatnál. Mert ez amolyan keresgélős időszak. Mert jó lenne az életet a maga egyszerűségében látni. Mert jó lenne az életet könnyen élni. Jól élni. Bátran élni. S mert félünk, hogy valami menet közben elmaradt, kimaradt, pótolhatatlan, és félünk, hogy elvesztegettük az időt. Válaszokat, megerősítést keresünk.

„A világ egyik legundorítóbb embere”, „A gerinctelenség mintapéldája a végtelenediken”, „Szurkoltál már azért, hogy a női főszereplő haljon kínhalált”? Csak néhány idézet a Fontos vagy nekem című, a Netflixen megnézhető alkotás kritikáiból. Az idézetek rátapintanak a lényegre: ezt a filmet a főszereplő Marla (Rosamund Pike) miatt kell megnézni, akkor is, ha egy igazi visszataszító antihős.

Mindenki máshogy van vele, engem a hideg kiráz, s lehet, hogy menekülőre fogom az irányt, ha egy mondat úgy kezdődik: ígérjek meg valamit. Két megérzésem támad: rám akarnak erőltetni egy elvárást vagy nem bíznak bennem. Egyik rosszabb, mint a másik. Na, de mégis gyakran élünk az ígéretekkel – még ha zömében nem is ezt a kifejezést használjuk. És nem mindegy, hogy azt kell megígérni, hogy kifizetjük a számlát vagy azt, hogy férjhez fogunk menni.

Első ránézésre – illetve megnézésre – olyan, amilyennek a címe sejteti: nagyon amerikai. Egy tipikus szociodráma az amerikai életről, társadalomról. Ám ez csak a külső borítás, hiszen a film sokkal univerzálisabb témákat boncolgat.

Borúra derű jön, eső után napsütés, a rossz dolgokat jó követi – ez a remény tartja bennünk a lelket. Még akkor is, ha nem tudjuk mennyit kell várni a fordulatra. Mondhatni, napjainkban ez már kollektív várakozás, mert oly mértékben összekapcsolnak minket a világ eseményei, ahogy a legtöbben eddig nem tapasztaltuk.

Mundruczó Kornél filmje, a Pieces of a Woman sok szempontból felkeltette a sajtó, a filmes szakma és a nézők figyelmét egyaránt. A filmtörténet valószínűleg a közel félórás, egysnittes „nyitányáért” fogja emlegetni, melyben meglepően kendőzetlenül követhetjük végig a főhős, Martha (Vanessa Kirby) otthonszülését.

„Úgy is lehet élni, hogy beletörődöm, sodródom, azt mondom, hogy hát ez a sors keze, nem lehet változtatni rajta, tűrni kell, ilyen az élet, ez van, ezt dobta a gép. De akkor hol a szabad akarat? Van olyan egyáltalán?” Zeck Julianna vendégszerzőnk szerint – akire nagy hatással volt Orvos-Tóth Noémi „Szabad akarata” – van.

Időről időre jönnek az életünkben olyan szakaszok, amikor kicsit lelassulunk (no, nem a Covidra gondolok), egyszer csak megkérdőjeleződik az addig megtett út, vagy történik valami, ami felülírja korábbi nézeteinket, de az is lehet – egyszerűen már nem érezzük jól magunkat abban, amiben vagyunk. Gyakran ezt kifejezetten az életközéppel hozzák összefüggésbe, de mi most nem föltétlenül erre gondolunk. A rugalmasság, alkalmazkodóképesség, újratervezéshez való hozzáállásunk több annál, mint tíz-húsz évente m

Többnyire szokásainkba befagyva éljük mindennapjainkat, ami persze védelmet nyújt, de akadálya is lehet annak, hogy lépéseket tegyünk valami új, más, vagy minden értelemben egészségesebb, minőségibb élet felé.

Vannak frappáns filmcímek, vannak idétlenek, és vannak olyanok, amelyeket egyszerűen lehetetlen megjegyezni. A Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – rendező Horváth Lili – számomra az utóbbi kategóriába tartozik. Pedig megérdemelné, hogy megjegyezzem. Kompromisszumos megoldásként inkább csak Felkészülés…-ként fogom emlegetni. Mert igenis akarom emlegetni, és nem csak azért, mert az utóbbi hónapokban jó pár fesztiváldíjat bezsebelt, és mert Magyarország ezt a filmet fogja Oscar-díjra nevez

Idén az idő és életünk biológiai, lelki ritmusa, a természethez való viszonyunk, szokásaink kerülnek fókuszba lapunk mellékleteiben. Folyamatos változásban élünk, s ennek van egy rendje, amivel a legtöbb esetben jobb megbékélni és elfogadni, mégis mintha megkövülnénk egy-egy nézőpontban, időszakban, korban vagy viselkedésmintában. Vagy éppen kizökkennénk az idő természetes folyamából, és ezzel lehet, hogy éppen önmagunk ellen fordulunk.

Bár jóleső nosztalgiával gondolunk vissza a kilencvenes és kétezres évek sorozataira, későbbi ismereteink birtokában igencsak naivnak tűnik egy-egy közülük. A 2010-es években a sorozatok már nem csak szórakoztattak, társadalomkritika és a morális problémák kerültek előtérbe, a rózsaszín amerikai álmot a szarkasztikus hangvétel és ambivalens karakterek váltották.(Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)

A reszkessetek betörők és a Sissi trilógia évek óta a karácsonyi időszak elmaradhatatlan, klasszikus párosa. A romantika rajongói minden évben újranézhetik a legnépszerűbb brit karácsonyi filmet, az Igazából szerelem című alkotást is, illetve a filmipar egy ideje a karácsony iránt kevésbé rajongó nézőkre is gondol, például a Rossz anyák karácsonya, Tapló télapó című filmekkel. Nem könnyű olyan filmet találni, ami egyszerre igényes, minőségi alkotás, és képes ünnepi hangulatot csempészni az otthonokba és

Miért irritál sokakat a másmilyen kinézet, bőrszín, gondolkodás, nézet, viselkedés, életmód, vallás, érdeklődési kör? És most nem a nagy trendekre, aktuális ideológiai hullámokra gondolok, csupán a mi kis környezetünkre. Sokszor még az úgynevezett magunkfajták között sem tudunk elfogadóak, toleránsak lenni. Szinte nincs olyan család, amelynek ne lenne fekete báránya, akit megbélyegeznek, valamiért képtelenek elfogadni, megérteni, vagy őszinte segítséget nyújtani neki, ha szükséges.

A 2000-es évek elején, amikor még Jim Carrey-ről főként A maszk című film, Kate Winsletről pedig a Titanic, az a romantikus jelenet a hajó orrán és Jake haldoklása jutott eszünkbe, a két színész egyszer csak egy furcsa szerelmespárként tűnt fel az évtized egyik nagy klasszikusában, az Egy makulátlan elme örök ragyogása című, Michel Gondry-féle alkotásban.

Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.

A kilencvenes évek nekünk, kelet-európaiaknak, romániaiaknak maga volt a szabadság évtizede. Végre ihattunk Coca-Colát, videokazettákat kölcsönözhettünk, azt nézhettünk a tévében, amit akartunk.