Amikor közel egy éve a szerkesztőséggel azt a melléklet témát is a listánkra válogattunk, hogy Igent mondunk az örökségre!, nehezen találtuk meg a közös pontot az értelmezésében. Mit nevezünk örökségnek? Természeti-, épített-, tradicionális-, családi-, történelmi örökségről beszélünk? Kinek mit jelent az örökség?
Könyvek, meditációs gyakorlatok tömkelege tanítja a jelenlétet, a pillanat megélését, s mintha egyre többen lennénk, akik arra ébrednek rá, hogy valahol a múlt-jövő tengelyén eltűnt a most. Augusztusi lapszámunk mellékletében a mára mondunk egy hatalmas igent!
Gyakran hallunk a generációk közti mélyülő szakadékokról: az idősebbek nehezményezik, hogy a fiatalok már nem néznek fel rájuk, kirepülni készülő gyermekeikkel szemben a szülők tehetetlennek érzik magukat. Az ifjak pedig bizonytalanok az érzelmi támasz és megértés hiányában. Ez lenne korunk (egyik) nagy problémája? Júliusi mellékletünkben igent mondunk az új generációra.
Miközben a Woodstock fesztivál szervezői javában készültek a hippi-korszak legnagyobb zenei eseményére, mely 1969 augusztusának harmadik hetében zajlott, Los Angeles egy békés villanegyedében meggyilkolták Roman Polanski feleségét. A várandós Sharon Tate-t Charles Manson „hippi vezér” követői végezték ki brutális kegyetlenséggel. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)
Ilyen bizonytalan időkben, mint most, lehetünk tudatos filmfogyasztók is, pozitív érzelmeket, bátorító, megmosolyogtató történeteket keresve. A 2015-ös Danny Collins (rendező: Dan Fogelman) című zenés film épp egy ilyen alkotás, egy önmagát kereső férfi, egy apa története sok érzelemmel, jó zenével. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júniusi számában jelent meg.)
Keep smiling, azaz légy mindig vidám, csak mosolyogj! Légy pozitív! Jól ismerjük ezeket a divatos szlogeneket, de bizonyára azt az érzést is, amikor belül csak úgy forrongunk, izzunk, de – mert ezt várják el tőlünk – kényszeredett félmosollyal fejet hajtunk, bent maradunk munkaidő után is egy feladatra, lebonyolítjuk a családi nagyebédet, lemondunk a kozmetikusról, mert valami „fontosabbat” várnak el tőlünk.
Az új-zélandi Taika Waititi legújabb filmje egy szép, elgondolkodtató történet háborúról, kapcsolatokról és arról, hogy hogyan lehet megélni, átélni, átvészelni a nehéz helyzeteket. (cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)
Akik hónapról hónapra, hűségesen olvassák a Nőileget, már tudják: idén minden lapszámunkban kiállunk egy-egy számunkra fontos érték mellett, és próbáljuk felhívni az adott téma fontosságára a figyelmet. Igent mondtunk így már ebben az évben a közösségek pótolhatatlanságára, a szakértelemre, a szerelemre és a minőségre is. Májusban kézzelfogható érték mellett érvelünk: igent mondunk a pénzre. Merthogy mindennapi életünkből a pénz sem nélkülözhető, még ha nézeteink szerint vannak fontosabb értékek is. (Cik
A Forbes vagy a Film24 kritikája szerint is a Vezércsel (Queen’s Gambit) című Netflixes sorozat (újra) szexivé tette a sakkot. Nem tudom, hogy a szexi-e a legjobb szó, de tény, hogy a 2020. október végén debütáló 7 részes alkotás népszerűvé tette a sokszor és sokak által unalmasnak titulált sportot, amit jól szemléltet az is, hogy karácsony előtt teljesen kifogyott a boltokból a kockás táblajáték.
Aki eleget sétált az élet utcáin, tudja: vannak olyan helyek a labirintusban, ahonnan az ember egyszerűen nem akar – vagy hazugságalapú indoklással – nem tud odébbállni. Nem természetes dolog ez. De ezek a helyek sem feltétlenül természetesek.
Ez az alkotás az ezredfordulón készült, és a századforduló – 1900 – nevét viseli, de pont az időtlenségről, a térbeli behatárolhatatlanságról, a művészet megfoghatatlanságáról szól, nagyon konkrétan beszorítva térben és időben.
Nem filmkritikusként írom az alábbi sorokat, hanem mint színházi rendező, ebben az esetben mint egy mindennapi néző. Tehát vállaltan, az elkövetkező mondatokkal inkább egy színházi szempontból megközelített életérzést szeretnék tetten érni, ami talán Paolo barátunk univerzumának egyf&
A tizenöt éves Michael rosszul lesz az utcán, és egy ismeretlen nő segít neki hazajutni. Gyógyulása után a fiú felkeresi a nála húsz évvel idősebb Hannát, szenvedélyes viszony szövődik kettejük között, s a „fiúcska” rendszeresen felolvas a könyveiből...
Azokat a filmeket szoktam leginkább kedvelni, amelyek későn jelennek meg az on-line filmlejátszó oldalakon, vagy nem kerülnek magyar forgalmazásba, vagy nem találok hozzá feliratot. Úgy érzem, érdemes kínlódni egy kicsit minden ilyen filmalkotásért.
Nem mi mondjuk ezt, hanem Szabó Károly, a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegének munkatársa, filmklubok és filmfesztiválok lelkes szervezője.
Álltam a koporsó mellett, kerestem magamban az évek alatt felgyülemlett dühöt. Furcsa, milyen kicsi helyre kerül a test, ha kilehelte a lelket, ötlött fel bennem. Méregettem a ravatalt, s közben ráébredtem: megbocsátottam.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Férjemmel együtt városi gyerekek voltunk, tömbházlakásban nőttünk fel. Évente csupán egyszer-kétszer jutottunk el néhány napra falun élő nagyszüleinkhez, igaz, azok az év legszebb napjai voltak, és azóta is úgy maradtak meg emlékeimben.
Nem hiszem el, először az autó, most meg a TV is. Anya karba tett kézzel förmed rá: Most min csodálkozol? Ha folyton arról beszélsz, hogy új autót, új TV-t szeretnél, az lenne kész csoda, ha a régiek nem mondanák fel a szolgálatot.
Pár évvel ezelőtt történt, Dorka unokahúgom akkor ötéves volt. Pajtik híján unalmas volt számára a konfirmációs ebéd, ezért kitalálta, hogy szépségversenyt rendez a vendégeknek.
„A nő a házi tűzhely őrzője.” „Az otthon melegét a nőnek kell megteremtenie.” Hányszor hallottuk, éreztük ezeknek a „parancsolatoknak” a kényszerítő, már-már zsaroló követelését?
A gomba az az alapanyagunk, ami nem növény, de nem is állat, így tartjuk. Éppen ennek köszönhetően körültekintően és némi szaktudással felvértezve szedjünk gombát. A legjobb, ha szakértő gombászoktól vásároljuk.
Nem jellemző, hogy mi, nők ne akarnánk új ruhadarabokat beszerezni... Magyari Tekla kolléganőnk természetes, sallang- és megfelelésmentes hozzállása az öltözködéshez felér egy motivációs előadással: az vagy, aki vagy, és közel sem a ruhád vagy.
Volt idő, amikor messzire kellett menni egy kis hóért, jégért, a fagylaltfogyasztás csakis a kiváltságosaknak adatott meg. Manapság az átlagember is sok tekintetben jobban él, fagylaltfogyasztás szempontjából mindenképp.
Évek óta mondjuk és mutatjuk, hogy mennyi szépség és izgalmas látnivaló lelhető fel az országhatárokon belül (is). Ezúttal Bukovinára irányítjuk a fókuszt, erre a történelmi régióra, amely világörökségi helyszínek mellett még számtalan ínyencséget kínál.
Nem emlékszem, hogy gyermekkoromban ettünk volna lecsót. Maga a kifejezés sem volt használatban felsőháromszéki családunkban. A lecsó magyarországi étel volt számomra, ott is ettem először, kamaszkoromban.
Csupán tizenöt percnyi autóútra Kolozsvár nyüzsgő belvárosától, Györgyfalva egyik legmagasabb dombján, közel az erdőhöz található Haáz Bence, a Transilvania Filharmónia oboaművészének napfényes vályogháza.