Hogy nézel ki?! Ha ezt a kérdést szögezzük egy kamasznak, holtbiztos, hogy vitát gerjesztünk. Ezekben több a kár, mint a haszon. Hogyan kommunikáljunk gyermekünkkel az öltözködéséről? Hogyan kerüljük el a mindennapos konfliktusokat és harcokat?
Tibi vagyok az V. B-ből. Sokat fáj a hasam. Már annyira, hogy alig tudok iskolába menni. Anyával a doktor néninél is voltunk, de azt mondta, semmi baja a hasamnak. Pedig nekem nagyon fáj, közben azt hiszik, szimulálok, de nem. Szerintem valami olyan súlyos bajom van, hogy még az orvosok sem tudják, hogy mi. Azt mondta a doktor néni, talán az iskola miatt. Ebben lehet igaza, mert nem akarok iskolába menni, olyan rossz, mindig félek.
Elsős voltam. A pap bácsi a hittanórán a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk helyet a Kisjézusnak a szívünkben. Mentem hazafelé a ropogó hóban, a szomszéd gyerekek boldogan hógolyóztak, isánkodtak, én pedig csak törtem a fejem: hogy legyen a helycsinálás?
Már kisgyermekkortól rendkívül fontos az apa-gyermek kapcsolat, hogy a későbbiekre is megalapozódjon a „minőségi idő” apával. Cikkünkben arról írunk, miért kell az „apaidő”, és hogy az édesanyáknak mi a szerepük mindebben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. októberi lapszámában jelent meg.)
Egyes statisztikai adatok szerint például tízből három lány, nő – máshol ennél elszomorítóbb adatokról is tudnak – szexuális bántalmazás áldozata. Azt gondoljuk, szülői felelősség az is, hogy gyermekeinknek beszéljünk arról, hogy ilyesmi létezik.
Elvetéltem. Elment a baba. Abortuszom volt. Megöltem a gyermekem. Milyen lett volna Ő? Szégyellem magam. Nem voltam képes kihordani. Nem volt más választásom. Hibáztam. Mások döntöttek helyettem. Gondolatok, amelyek évek múlva is marcangolják azokat a nőket, akik elvetéltek vagy abortuszon estek át. Nem beszélünk erről az élményről, mint sok más, ez is tabu…( Cikkünk a Nőileg magazin 2017. októberi lapszámában jelent meg).
Marciról szólnak ezek a sorok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, valamint ezzel együtt az örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással még akkor is, ha sokszor nehéznek tűnik.
Anya csak egy van. Ez az egy lehet elég jó, de – bár sokak szerint szentségtörés kimondani – lehet, bizony, rossz is. Egy biztos: női kibontakozásunkban anyánknak majdnem sorsdöntő szerepe van.
Nem lehet elég korán kezdeni a személyes higiéniára való oktatást. S hogy a kézmosás, fürdés és fogmosás ne legyen nyűg a gyermek számára, segítsünk neki játékosan megtenni az első lépéseket az önállóság felé.
Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még ak
Válások, exférjek, újraházasodások, mozaikcsaládok mindig is voltak. Ha a családfánkat elemezzük, biztosan találnánk olyan leszármazottakat, akik ilyen formában éltek. Újrakezdték. Mostanában ez egyre gyakoribb. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg.)
Az adventi időszak kezdetével az éj leple alatt nesztelen surranással belopakodik hozzánk a Csoda. A lakás falain eddig ismeretlen okokból üresen árválkodó szegekre egy éjszaka leforgása alatt felkuporodnak a csillogó tobozok.
Van, aki úgy gondolja, a nevelés szerves része, és van, aki szerint más módszerekkel is megtaníthatjuk a gyermeket a helyes viselkedésre. A régebb előszeretettel alkalmazott tenyeresről, körmösről, sarokba állításról, bizonyos dolgoktól való eltiltásról sokunknak vannak kellemetlen emlékei, szülőként mégis előkerül néha a büntetés mint eszköz. Mikor és hogyan büntessük a gyereket? Büntessük-e egyáltalán? Van-e haszna, hatása? Milyen más módszereket használhatunk? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ. (
„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus („Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette...”) előáll. Ezt még nem fogalmazta meg szóban, csak én gondolom, hogy ő ezt gondolja. Egy 8,5-ös erősségű földrengés rázza meg ilyenkor a szülői és szakmai önértékelésemet, berepedezik az egóm, és porban hever a nagy fogadkozásom.
Sokáig dívott a poroszos nevelési stílus, ami főleg a felnőtteknek „kedvezett”. Ők irányítottak, ők szabtak meg mindent, az anyák néha kétségbeesetten próbáltak megfelelni a szabályoknak: etetés három óránként, nem felvenni a babát, ha sír, hogy „szokja a gyűrődést”, mert hát teher alatt nő a pálma. Most más szelek fújnak: a gyermek került a középpontba. Az ő szükségletei határozzák meg a vele való foglalkozás módját, idejét. Körülötte forog a világ. Merthogy csak így lehet kiegyensúlyozott emberkéket ne
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
Este, amikor a gyerekek már ágyban vannak, és az esti szertartás utolsó momentuma is lezárult, még ott maradok velük, összebújva. Ilyenkor befészkelem magam én is közéjük, és várom, hogy elszenderedjenek.
Biztosan sok szülőnek ismerős az a szívfacsaró érzés, amelyet gyermekünk sírástól elcsukló hangja vált ki, miközben elmeséli, hogy hogyan csúfolódtak vele, vagy ütöttek hozzá a gyerektársai. A pontosítás végett, egyszerű, „ártatlan” civakodásról, adok-kapokról van szó, nem tartunk az igazi bántalmazás területén.
Emlékszel, mennyire szerettél a barátaiddal csevegni a szünetekben, órán vagy a buszon? Vagy, amikor a család tárcsás telefonján csüngtél órákat? A fiatalok – generációtól függetlenül – szeretnek titkokat osztani és szívügyekről beszélgetni.
Egész éjszaka nyugtalanul alszom. Hajnalodik, s amíg az ébresztőt várom, végiggondolom, hogy mi az oka a nyugtalanságomnak. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a mesemondó versenyről van szó. Kislányom életének első mesemondó versenyéről.
Egy rendezvény sikere mindig a részletekben rejlik. Nem abban, hogy mennyit költenek rá, sokkal inkább számít az, hogy ne szemfényvesztés, hanem valódi tartalom legyen mögötte. Ennek pedig alapja és melegágya a (rendezvény)protokoll.
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. Az ablakon utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
A húsvéti történetben is – csakúgy, mint a karácsonyiban – a fő cselekmény végrehajtója egy nő. A betlehemi történetben Mária életet ad a kis Jézusnak, a húsvéti történetben magdalai Mária látja meg a feltámadott Jézust.
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Számomra márciusban kezdődik az év, az első csokor hóvirággal és a mellkasomra büszkén tűzött márciuskával. A levetett vastag kabáttal, a buján kacérkodó széllel, a még fukarkodó napsugarakkal, az első szeplőkkel az arcomon, a hónap megannyi ünnepével.
Drága Barátnőm! Ugye érzed, hogy ma neked bomlanak a virágok? Hidd el, hogy ma neked fütyüli rekedtre magát a rigó! Hallod? Kedvenc dalodat susogja a szellő. Tudom, nehéz elhinned, de tedd meg most az egyszer a kedvemért!
A protokoll nagykönyv szerint a megjelenésünk nem csupán fél-, hanem a teljes sikert jelentheti. Ezzel szemben, mifelénk a szürke összes árnyalatát viseljük, pedig van élet a fekete-fehér kombináción túl, még a protokoll szerint is.
Rendszeresen, hetente több alkalommal fogyasztva, a gombák rákmegelőző hatásúak, D-vitaminnal látják el a szervezetet, hozzájárulnak az agy, valamint az emésztőrendszer egészségéhez, ezáltal a jobb immunitáshoz is.
Arany Prága – jutott eszembe a cseh főváros egyik jelzője, miközben emlékeimet próbáltam feleleveníteni. Pedig arany fényekben, napsütésben szűkölködött az a három nap, amit ott töltöttünk, de az élmény és emléke bennem valóban aranyértékű.
Vannak, akik úgy vélik, reggelire csak gyümölcsöt együnk, így jutunk a legtöbb energiához. Mások a bőséges reggelik mellett szólnak. Abban talán mindenki egyetért, hogy reggelizni valamit mindenképpen kellene, és ezalatt nem a bögre teát vagy kávét értik.
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
A nyomtatott lap újraindulásának örömére gondoltunk egy merészet, s az elkövetkezőkben kis „magamutogatásba” kezdünk: betekintést engedünk kollégáink gardróbjába is. Egyúttal pedig arról faggatjuk egymást, hogy kinek mit jelent a stílus?
Szeretjük a ráérős reggeleket, amikor nem sietünk sehová. Ilyenkor lassan eszünk, kóstolgatunk, csipegetünk, kapcsolódunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ezért van ilyen szempontból is kiemelt jelentőségük az ünnepeknek.