Mifelénk még mindig sokfelé nem alkalmazzák az aranyórát egy kisbaba születését követően, pici babákat tartanak anyjuktól távol, órákra, napokra vagy akár hetekre, teljesen elavult orvosi protokollokra hivatkozva, szükségtelen és mérhetetlen szenvedést okozva. Az Erdélyi Nők a szülésért mozgalom tagjai többek között azt próbálják elérni, hogy váljon elfogadottá Romániában is a baba-mama folyamatos együttléte szülés után, a kenguru-módszer alkalmazása, mert számos jótékony hatása van.

Borongós vasárnap van. Május első vasárnapja, anyák napja. Számomra ez a nap pont olyan, mint az év bármely más vasárnapja. Nekem már nincsen anyám, sem gyermekem. Így nincs is különösebb okom örvendezni, ünnepelni, sem úgy általában a témával foglalkozni. Lehet, hogy eszembe se jutna, hogy ünnep van, ha a közösségi médiában ne jönne szembe velem a temérdek anyák napi köszöntő.

Igaz történet alapján. Ezt szoktuk olvasni időnként a játékfilmek elején. Az, hogy valóban megtörtént, nagyobb hangsúlyt-, mélységet ad a látottaknak. De amikor arról látunk filmet, hogy egy anya küzd a kilencéves gyermeke mentális-, testi- és lelki egészségéért, igazáért, mert a saját élettársa szexuálisan bántalmazta, mialatt ő az agresszor gyermekével volt várandós, és ez nem fikció, hanem dokumentumfilm, az érzések széles skáláját éljük meg. Too close. Túl közel. Ez Andreáék filmjének címe. És nem ig

Soha korábban nem aláztak- és bántottak úgy meg, mint amikor azt vágták a fejemhez: „mi a gyermek-, nem pedig az anyuka érdekeit tartjuk szem előtt...” Nem tudok szoptatni. Eléggé fájó ez önmagában is, nem kell hát megkövezni is.

Huszadik századi megjelenésük óta a gyerekek életének szerves részét képezik a rajzfilmek. Néhány évtizeddel ezelőtt még könnyű volt határt szabni az animációs filmek nézésének és egyáltalán a képernyőzésnek, az internet és az okostelefonok térhódításával azonban minden megváltozott. Manapság valóságos tartalom dömping jellemzi a világhálót, a kontrollt pedig nagyon könnyű elveszíteni. De tudjuk egyáltalán, mit okoz(hat) a kontrollálatlan képernyőzés, és milyen hatással van a gyerekek kognitív fejlődésér

Ahol van egy szenvedélybeteg, minimum három, de inkább öt ember szenved a családban: szülei és gyerekei, házastársa. Mert a függőség az egész családi dinamikát átalakítja. Megváltoznak a családi viszonyok, sőt, a valóság érzékelése is torzul.

Gyermekházaikban száznál is több hányattatott sorsú gyerek neveléséről gondoskodnak, a gyermekvédelmi rendszerből kinőtt fiatal felnőttek útját egyengetik, otthont adnak bántalmazott nőknek, lányanyáknak. Harmincéves a csíksomlyói Csibész Alapítvány, a nagyhatású civil szervezet alapítóját, Gergely Istvánt – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Tisztit – kísértük el egy teljes napjára: a Csíksomlyón újuló csibész-csűrbe, a Kászonokban épülő Hétkút erdei iskolába, Csíkszépvízre és Csomortánba. Az elmúlt háro

Nincs tökéletes család, ahogy tökéletes szülő sem létezik. Gyerekként, s főként kamaszkor környékén a gyerek nem csupán meglátja szülei vélt vagy valós hibáit, hanem a többség szembesíti azokkal felmenőit, vagy lázad azok ellen. Sok esetben azonban már felnőtt korba lépve szembesül egy gyerek azzal, hogy a szülővel való kapcsolat számára lelki terheket jelent.

Ahogy egy gyermek születése gyökeresen megváltoztatja egy nő életét, – bár erről kevesebb szó esik – az is mély nyomot hagy a lelkében, ha nem születik meg a baba. Minden második nő átél legalább egy vetélést élete során. Ez óriási szám. És hogy miként dolgozzák fel ezt a veszteséget? Többnyire egyedül, és minden magzat emléke örökre velük marad. Március 25-én emlékezünk a meg nem született gyermekekre.

Laura 2006 augusztusában egy teljesen egészséges terhesség után született meg Down-szindrómásként. Akkoriban azt a bizonyos III-as tesztet, ami a rendellenesség esélyét zárja ki csak azoknak az anyáknak volt kötelező elvégezni, akik 35 éven felüliek voltak. Laura édesanyjának, Klaudiának, mivel még fiatal volt, nem volt kötelező ez a teszt, így meg sem fordult a fejükben, hogy valami baj lehet. (Cikkünk a Nőileg magazin 2014. júniusi lapszámában jelent meg.)

Fiatalként talán senki nem úgy tervezi a családalapítást, hogy egyedül áll majd a felelősségvállalás elé, mégis, ha jobban körülnézünk a környezetünkben, talán már több gyereket nevel az édesanyja egyedül, mint ahányan teljes családban nőnek fel. Ugyanakkor egyre több nő vállal gyermeket egyedül, saját elhatározásból, vagy ilyen helyzetbe kényszerül. Megkérdezetteink megkapó őszinteséggel meséltek ennek nehézségeiről, és bár vállalták volna, – a gyerekek jogainak védelmében – neveiket nem közöljük.

Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Egy kisgyerek ül nálam, a kabinetben, tanulási nehézségei vannak az iskolában. Nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek, emiatt aggódnak a szülők, a tanító. Ő nem aggódik. Ő várja a szüneteket, a közös játékot, a huncutságokat, a közös mókázást. De a felnőttek aggódnak: hol rontották el? – teszik fel a kérdést maguknak és nekem.

Érdekes beszélgetésbe csöppentem minap, egy este. Két ötvenes anya beszélgetett felnőtt gyermekeik sorsáról, s az anyai álláspontok éles kontrasztjára még a gyermektelen fülem is felfigyelt. Bele kell-e szólni a felnőtt gyermek életébe? – merült fel bennem. Ha igen, meddig gyermek a gyermek? S ha nem, tétlen kell hagyni, hogy hülyeséget csináljon a csemete? Felnőtt fiúk édesanyját kérdeztem, s élmény volt a tapasztalataik ütköztetése.

Aprócska kisfiú megy előttem az úton az édesapjával. A gyermeket gyakran látom az utcán, ahogy vállait behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, hogy mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk. Bár fizikailag nem is olyan nagy a hasonlóság, a gyerek mozdulataiból az apa miniatűr másolata köszön vissza. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

Karácsony Benő a „Napos oldal” cίmű regényében ίrta, hogy a „lét ajándékok s nem büntetések sorozata”. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezen elv szerint nevelkednénk, élnénk. Ehelyett a társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…

„Úgy teszünk, mintha nem létezne termékenységi nehézség, és nem beszélünk róla, így sokan, akik ezzel küzdenek, azt gondolják, egyedül vannak a problémával. Ez még jobban elmélyíti – főként a nőkben – azt az érzést, hogy valami nincs rendben velük” – mondja Deé Ágnes pszichológus, pár- és családterapeuta, tanácsadó, aki a szakmájából adódó tapasztalatok mentén beszélt a késői gyermekáldás párkapcsolatokra gyakorolt hatásairól.