Fiatal felnőttként, a családi ház kapuján kilépve egy addig ismeretlen hiányérzet kerített hatalmába. Sokáig nem is tudtam megfogni mibenlétét. Aztán afrikai utazásomra készülődve szögezték nekem többen a kérdést: „Nem félsz?”
Demény Elemér – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Öcsi – zord külseje vajszívet (és markáns értékrendet) takar: a Lófő Lovasudvar alapítója és oktatója udvarhelyszéki gyermekek sokaságával szerettette meg egy életre a lovaglást.
Nem szabad! Ne csináld! Nem most! Nem! Nem! NEM! – hányszor hangzik el valami hasonló otthon? A gyermeknevelésben fontos a határhúzás és a fegyelmezés, de nem mindegy, hogyan, mikor és hányszor mondunk nem-et.
A Mentsétek Meg a Gyermekeket Egyesület legfrissebb kutatása szerint a tizenévesek 99 százaléka aktív legalább egy közösségi média platformon. De hogyan lehet szülőként eligazodni ebben a folyamatosan változó digitális térben?
Amióta anya lettem magam is, szinte egyébről sem beszélünk Lukácsi Katalin ügyvéddel, mint a gyermeknevelés művészetéről. A Gyermekeinkért Mozgalom egyik tagjával gondoltunk egy merészet, s megosztjuk a beszélgetéseink, hátha mások is épülnek belőle.
Gyermekkorunkból szívesen emlékszünk az óvónőkre, dadusokra is, akik mesékkel, finom ételekkel vagy éppen egy meleg öleléssel tették szebbé a napjainkat. Ahogy teszi Marika dadus is. Nála az ölelés kiapadhatatlan kút. Még én is kaptam belőle.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Ijesztő statisztikák, a média által is felkapott esetek világítanak rá egyre gyakrabban a gyermekek elleni szexuális abúzus veszélyeire. A veszély létezik, és a bántalmazó gyakran közeli, ismerős személy. Megelőzésre már kicsi kortól van lehetőség.
Az influenszerek világa és a mindennapjaink már elválaszthatatlanok, különösen a fiatal generáció életében. Mi is érezzük, használjuk, de talán az a baj, hogy nem igazán tudjuk szülőként uralni: ez a közösségi média.
A kis bőröndbe pakolok. Amikor összehúzom a cipzárt, lelkiismeret-furdalás keveredik a zavarodottságommal. Tényleg csak ennyi mindenre van szükségem? És én ezt most tényleg megteszem? Elmegyek egyedül, a családom nélkül négy napra?
Játékhalmok közepette ül a gyermekünk, és unatkozik, máskor pedig két fakanállal és egy palackkal hosszasan eljátszik. Innen a dilemma: milyen és mennyi játékot kell venni a kicsinek, és ha sok van, akkor mit kezdjünk a megunt darabokkal.
Még csak héééét óra múlt, malacka, szunyókáljunk kicsit. Játsszuk azt, hogy alszunk. Hogy kell ásítani? Ííííígy. Bebújunk a paplan alá, s heverészünk kicsit. Jó. Adja a könyvet anya. Vizet kérsz? Intsed, hogy neeeem, ha nem kérsz. Hozom a tápot.
A Common Sense Media szerint a 8-18 év közötti gyerekek átlagosan napi 5 óra 33 percet töltenek csak a szórakoztató médiatartalmak fogyasztásával – és ebben még nincs benne az iskolai vagy házi feladatokra fordított online idő.
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Valóságos üzleti ággá nőtte ki magát a gyerek-szülinapoztatás. A recept: játszóház vagy szabadidőközpont, üdítő, pizza, torta… De van, kell mérték? A jóból is megárt a sok?
Megkezdődött a tanév, az első iskolásként. Ennek a fele sem tréfa – fogalmazódik bennem már az első néhány nap után, amikor este kilenckor még tízórait pakolok, iskolatáskát ellenőrzök. Ezután már tényleg így lesz?
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
Kilép a babakorból, elkezd gügyögni, majd beszél, és egyszer csak füllent egy nagyot. Elmeséli például, hogy kék nyulat látott a napközi udvarán. A szülő megdöbben, és kétségbeesik: hazudik a gyermek! Pedig nem, szó sincs erről.
Aki zarándokol, annak nem a megtett táv, a megtett idő a fontos, tán még csak nem is a cél, hanem sokkal inkább maga az úton levés, az a folyamat, ami átalakít, gyógyít, épít attól a perctől, hogy elindultunk.
Az éjszakázás tényleg mumus. Pedig, hogy repül az idő! Három év úgy telt el, egyet sem kellett aludni. Mármint egyet sem megszakítás nélkül... Az éjszakákkal kapcsolatban az a jó hír, hogy minden esetben kivirrad.
Jó eséllyel utoljára éli át a világ talán legambivalensebb állapotát, ami egyszerre erőn felüli és katartikusan gyönyörű. Harmadik gyermekét várja, ettől is épp olyan különleges, harmadik szülöttként várni a harmadik gyermeket.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Épp az éves „jól megérdemelt” digitális detoxomat töltöttem, amikor a Kamaszok (Adolescence) című sorozat felkerült az egyik legismertebb streaming szolgáltató platformjára.
A zene értelmezése ugyanolyan szabad, mint bármely más művészeti ágé. Jó, ha vannak (szakmai) fogalmaink az interpretációra, de itt ez nem fontos. Minden üzenet érvényes.
Egy éve ezen a napon már az örökölt föld alatt sorakoztak a dughagymák a kertben. Két éve ilyenkor a zöld hagymaszárak már bújtak is. Ma meg hóvihar tombol a vidéken, zaklatott lelkében szorongások cikáznak.
Titkon színész akarok lenni, de félek, ez túl nagyképűen hangzana. Ne viccelj! Az én testalkatommal? Tudom, hogy ennek az egész zenesulinak is csak akkor van értelme, ha tizenkettedik végére egyszer s mindenkorra lefogyok.
Van az a mondás, hogy az idő relatív, képesek vagyunk tíz percet egynek vagy egy órának érzékelni a körülményeink függvényében, de azt hiszem, ez az anyaságra fokozattan igaz. Az elmúlt két évben voltak napok, amikor úgy éreztem, hogy hónapokat öregedtem.
Nem stresszel rá az öltözködésre. „De ha már felöltözünk, akkor olyan ruhákat vegyünk magunkra, amiket szeretünk” – mondja Hajnal Csilla, a Székelyhon marosvásárhelyi újságírója. Szerinte ugyanis önmagunk leszünk az öltözködés által.
Ezzel a mondattal valószínűleg minden stílustanácsadó hirdette már legalább egyszer a szolgáltatását. Mert ez a gondolat annyira általános, hogy lassan rá lehetne gravírozni egy kis táblára, amit felakasztunk a szekrényajtóra.
Kolozsvár közelében, de távol a kincses város zajától bújik meg Farkas Loránd és Bocskai Gyopár méreteiben szerény, berendezésében leheletnyit extravagáns háza. Az otthon, ahol az alkotókedv gyermekkacajjal, kutyaugatással és macskanyávogással elegyedik.
A rebarbarát is a ’89-es fordulat után ismertem meg, addig csak elvétve termesztették felénk. Érdekes, hogy egy politikai változás, új alapanyagok, könyvek, főzőműsorok hozzáférhetősége milyen mértékben megváltoztatja a táplálkozási kultúrát.
A C-vitamin valóságos csodaszer – ezt már rég tudjuk, de csak az utóbbi években vált a kozmetikai ipar népszerű hatóanyagává. Antioxidáns, segít a bőr rugalmasságának megőrzésében és még a pigmentfoltok eltüntetésére is jó.
Üde színfolt a Székelyhon szerkesztőségében, Bencze Emese kolléganőnk az a fajta nő, akit szeret a kamera méregzöldben és „boszorkányszoknyában”, romantikus-virágosban, de akár a szürke visszafogott árnyalataiban is.
Meleg fények, meghittség, és mégis lényegre törő funkcionalitás jellemzi Sólyomék gyergyóújfalvi házát. Az egykori kommunista kockaház tornácos parasztházzá alakult, sok, kalákában végzett munkával, türelemmel és a gyökerek megtartó erejével.
Éppen repülőn ülök, amikor ezeket a sorokat írom. A meleg, a napsütés feltöltött, így ideális pillanat ez, hogy megválaszoljam a sokszor hallott kérdéseket: mit ad nekem az utazás, és mire tanít?
Van az a pillanat, amikor felöltözöl reggel, végignézel magadon a tükörben, és... valami nem stimmel. Sokszor észre sem vesszük, de a cipő az, ami vagy felemel, vagy lehúz – nemcsak képletesen, hanem szó szerint is.