Fiatalként talán senki nem úgy tervezi a családalapítást, hogy egyedül áll majd a felelősségvállalás elé, mégis, ha jobban körülnézünk a környezetünkben, talán már több gyereket nevel az édesanyja egyedül, mint ahányan teljes családban nőnek fel. Ugyanakkor egyre több nő vállal gyermeket egyedül, saját elhatározásból, vagy ilyen helyzetbe kényszerül. Megkérdezetteink megkapó őszinteséggel meséltek ennek nehézségeiről, és bár vállalták volna, – a gyerekek jogainak védelmében – neveiket nem közöljük.

Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Egy kisgyerek ül nálam, a kabinetben, tanulási nehézségei vannak az iskolában. Nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek, emiatt aggódnak a szülők, a tanító. Ő nem aggódik. Ő várja a szüneteket, a közös játékot, a huncutságokat, a közös mókázást. De a felnőttek aggódnak: hol rontották el? – teszik fel a kérdést maguknak és nekem.

Érdekes beszélgetésbe csöppentem minap, egy este. Két ötvenes anya beszélgetett felnőtt gyermekeik sorsáról, s az anyai álláspontok éles kontrasztjára még a gyermektelen fülem is felfigyelt. Bele kell-e szólni a felnőtt gyermek életébe? – merült fel bennem. Ha igen, meddig gyermek a gyermek? S ha nem, tétlen kell hagyni, hogy hülyeséget csináljon a csemete? Felnőtt fiúk édesanyját kérdeztem, s élmény volt a tapasztalataik ütköztetése.

Aprócska kisfiú megy előttem az úton az édesapjával. A gyermeket gyakran látom az utcán, ahogy vállait behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, hogy mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk. Bár fizikailag nem is olyan nagy a hasonlóság, a gyerek mozdulataiból az apa miniatűr másolata köszön vissza. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

Karácsony Benő a „Napos oldal” cίmű regényében ίrta, hogy a „lét ajándékok s nem büntetések sorozata”. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezen elv szerint nevelkednénk, élnénk. Ehelyett a társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…

„Úgy teszünk, mintha nem létezne termékenységi nehézség, és nem beszélünk róla, így sokan, akik ezzel küzdenek, azt gondolják, egyedül vannak a problémával. Ez még jobban elmélyíti – főként a nőkben – azt az érzést, hogy valami nincs rendben velük” – mondja Deé Ágnes pszichológus, pár- és családterapeuta, tanácsadó, aki a szakmájából adódó tapasztalatok mentén beszélt a késői gyermekáldás párkapcsolatokra gyakorolt hatásairól.

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.

Azt hiszem, kicsit elmentünk „csára”. Mármint ez a nagyon kölyök-központú gyermeknevelés. Nem akarok általánosítani, de úgyis annak fog tűnni. Biztosan vannak kivételek, olyan családok, ahol a szülők eleve génjeikbe kódolva tudták az arányt a következetesség, határhúzás és az igény szerinti bármi között (szoptatás, együttalvás, játék, figyelem, stb.), ahol határ a csillagos ég. A többi halandó szülő pedig a gyermeknevelési trendek ide-oda fújó ideológiai szeleitől szédülten általában magára kapatta a gye

Főleg, ha több gyermeket neveltek, bizonyára el-elhangzik ez a mondat nálatok is. Vagy a kérdés, hogy: ki volt a hibás? Hibásnak lenni nem jó érzés, és az sem biztos, hogy hozzásegíti a gyermeket a „jobbá” váláshoz. Gyakran megélni azt, hogy hibás vagyok, könnyen átcsaphat agresszióba, vagy alacsony önbecsüléshez vezet.

Romániában és világviszonylatban egyaránt nő a túlsúlyos gyerekek száma, becslések szerint ötből egy gyereknek a normálisnál nagyobb a súlya. Ha a tendencia folytatódik, illetve a túlsúlyos gyerekeknek nem segítünk szokásaik megváltoztatásában, 20–30 év múlva a mai adatok duplája is lehet az elhízottak száma. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)

Míg évszázadokig általánosan három generáció élt egy fedél alatt, jelenleg hat generáció kell összeegyeztesse élhető módon a mindennapjait. A köztük lévő szakadékok megértéséhez ismernünk kell a generációk általános sajátosságait, hiszen csak ez teszi lehetővé az egymással való működőképes kommunikációt. De egyebekkel is hozzájárulhatunk egy élhetőbb világ kialakításához.

Vannak kérdések, amelyekről sokan úgy érzik, gond nélkül feltehetik bizonyos élethelyzetekben. Olykor nem is a kíváncsiságtól vezérelve, hanem pusztán, mert beszélgetést generálhatnak általuk, meg egyébként is… mintha csak azt kérdeznék a másiktól, hogy vagy? Manapság ilyenek a családalapítást érintő kérdések is, amelyeket úton-útfélen feltesznek a fiatal házasoknak. Gondoltunk valaha is arra, hogy talán életük legnagyobb küzdelmébe tenyerelünk bele egy-egy ilyen kérdéssel?

A kétnyelvűségről mindenkinek megvan a maga véleménye, beszélünk róla a családban, az oktatási intézményekben, a baráti társaságokban is. Kisebbségben élőkként van személyes tapasztalatunk róla, akár kétnyelvűnek, akár egynyelvűnek érezzük magunkat.

Hétéves forma gyerek rohangál az étteremben, a terem másik végéből „fennhangon” felesel a szülőknek, kunyerál a pincérektől. „Az első hét év. Az enyémet addig verném, amíg megtanulja a rendet” – hallom egy másik asztaltársaságtól. Két véglet, mikor talán a középút az arany. De mégis miért kell a gyereknek az illem? Hát nekünk? (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Ma megint bajlódott velem Áron szünetben az udvaron, pedig én nem csináltam neki semmit. Nem is dobigáltam kővel, az unokatestvérem vót. Én csak fogtam a követ a kezemben, de nem hajigáltam. Mindig bajlódik velem, pedig már a múltkor is megmutattam neki a bicskámat, s megmondtam, hogy megszúrom vele. Aztán a tanár észrevette a bicskámot, s elvette.

Egy óvodás kisfiú évekkel ezelőtt egy hatalmas pandát rajzolt a családrajzra. Ő az én anyukám – magyarázta nekem meggyőződéssel. Látod? Ő egy panda! Látom, igen. És miért pont panda? – kérdeztem. Hát, mert ő tényleg egy panda. És elmesélte, hogy az anyukája az ő születése után nem sokkal egy távoli országba ment dolgozni. Azóta nem is járt haza. Néha felhívja őket Messengeren, és a képe helyén egy panda képe van. Hát ezért nem tud hazajönni. Mert pandává változott. Néha mondja ugyan, hogy haza fog jönni,