Ha saját erődből semmire sem vagy képes már, imádkozzál. Ilyen lelki pakkal indította útra tizennyolc éves leányát az anya nyolcvan évvel ezelőtt egy apró székely falucskából a hétágra ragyogó fővárosba.

Varázserővel hatottak rá a színek. A piros volt a kedvence. Árnyalatainak skáláján kimagaslott a meggypiros. Nincs szebb a meggypirosnál, a csőszleány pártája meggypiros bársony. A meggypirosat szorosan követte a sompiros és az érett galagonya pirosa.

Egy Facebookon keringő mém jut eszembe, amelyen egy kimerült arcú nő fogja a fejét, és ez van a szövegbuborékban: „Nem hiszem el, hogy szilveszterkor éjfélig fennmaradtam, hogy köszöntsem ezt az évet!”

1988 óta a Magyar Vöröskereszt javaslatára november 27. a véradók napja – 1954-ben ezen a napon adtak először kitüntetést a többszörös véradóknak. Ők valóban azok, akik megérdemlik, hogy a társadalom megbecsülje őket, hiszen vérhez jutni sehogy máshogy nem lehet, csak ha vannak közöttünk hétköznapi hősök. Olyanok, akik a saját vérüket adományozzák rászoruló embertársaiknak. (Cikkünk a 2020-as Nőileg novemberi számában jelent meg.)

A kiégés-szindróma (vagy burnout) minden becslés szerint sokkal többünket érint, mint hinnénk. Kutatások szerint az orvosok, ápolók szinte fele, a pedagógusoknak, civil szervezetekben dolgozóknak körülbelül kétharmada lehet érintett, de bármelyik szakmában előfordulhat. Az Egészségügyi Világszervezet 2019-ben hivatalosan is betegségnek nyilvánította. Dr. Antalka Ágota, a téma erdélyi kutatója úgy látja, a probléma elterjedtsége az életstílusunk és az emberi kapcsolatok minőségének általános romlásával fü

Emlékszem egy csoportos foglalkozásra serdülőkkel, amikor az életcélokról beszélgettünk, ki-ki megfogalmazta, milyen célokat tűz ki az életében. Sikeres érettségi, fényes karrier, anyagi biztonság, utazások, család, ilyenek szerepeltek leggyakrabban a válaszok közt. Az egyik srác egy célt írt fel a lapjára: „Úgy szeretnék élni, hogy mindig tudjam, hogy egy nap majd meghalok.”

Bebújni a férje mellé az ágyba mindig megnyugvás volt számára. Akkor is, ha sajgott minden porcikája a rengeteg munkától, akkor is, ha a férje már aludt, de akkor is, ha alvást színlelve huncutul várta, hogy szerelmeskedjenek. Negyven évnyi esti megnyugvás. Időnként reggeli, ha hajnalban tértek haza valamilyen mulatságból. Időnként déli, amikor a rekkenő nyári melegben nem a mezőn deleltek, hanem a házban pihentek.

Nem mindenki szeret a halálról beszélni. Mi több, olyanok is akadnak, akik már a halál gondolatát is elhessegetik maguktól, és ha csak tehetik, a temetéseket is kerülik. Pedig a veszteség, a gyász mindannyiunk életének része, ahogyan a halál is életünk tartozéka. Sőt, a XX. század egyik legnagyobb teológusa, Karl Rahner szerint „a halál életünk legnagyobb tette”. Engem soha nem taszított ez a téma, inkább tisztelettel, ámulattal és kíváncsian állok előtte. Ezért is hívtam segítségül dr. Holló László egye

Öregasszony. Egyedül él. Senkije sincs. Csak a kutyája. Remeg a keze, ahogy felteszi a nyakörvet. Mama kutyája – nyom egy cuppanós csókot a kutya pofájára.

Kattog az agyunk a holnapi teendőkön, vagy tépelődünk, miben hibáztunk tegnap. Gondolataink hol a múltba, hol a jövőbe kalandoznak, miközben sztorikat gyártunk. Na de mi van a mosttal, a jelennel, a pillanatnyi élményeinkkel és érzelmeinkkel?

Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.

Vissza-visszacseng egy dal a fülemben. Nem hosszú a szövege, mégis annyi mindenről beszél. A szerzője sem világhírű, Póra Zoli & Stone Hill gyerekzenekar írta ezt, Együttérző dal a címe...

Románia első az EU-ban a császármetszések számát illetően. Egy 2019-es tanulmány szerint drasztikusan megnőtt a császármetszések száma az országban: míg '90 előtt a műtétek a szülések 4 százalékát tették ki, addig 2011-ben már 35-öt...

Fent született a hegyen. Nem alföldi tanyavilág ez, ahol akácok sűrű lombja védi a zsúpfödeles házat a temérdek puszta közepén. Hegyi tanyavilág, melyet a székelyek láznak hívnak.

Ismertem, de nem jól. Annyira, amennyire egy nagyvárosban két ember, egy művész és egy újságíró ismerheti egymást. Megbeszéljük, hogy az otthonában, a csodálatos szoborparkban találkozunk. Ott lehet önmaga – mondja. Én meg nem ellenkezek, hiszen imádom a helyet, mint mindenki, aki járt már ott valaha. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin augusztusi számában jelent meg.)

Mit jelent ma a rockerség? Ma is van lázadás benne? Erről beszélgettünk minap igazi ős-rockerekkel, miközben felelevenítettük a hetvenes évek legendás, máig elevenen ható rockbandáit is. Az időszakot, amikor százezrekhez üvöltött jellegzetes énekhangján Bon Scott vagy Ozzy, és egy-egy „korabeli” gitár- és billentyű-szóló ma is lúdbőrt varázsol a vájtfülűekre. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)

Azok az emberek, akik nem akarnak, nem mernek belegondolni az elmúlásba, ergo nem akarnak foglalkozni saját temetésük részleteivel, azt szokták mondani: Ha meghalok, nem fognak kertet támasztani velem, csak elkaparnak valahogy. Nem az én dolgom.

Zseniális rendező az élet, az abszurd, a bájos, az igaz, s a varázsos történet is mind valamiképpen összefonódik. Ha közelebbről megnézed egyiket, másikat, magadat is megláthatod benne.