Az asszony a ház tornácán bontogatja a borsót. A délutáni nap elől húzódott be az árnyékba, de az sem hoz enyhülést. Lerekedt, fülledt meleg van, a levegő szinte belélegezhetetlenül párás és moccanatlan.

Ott állsz a tükör előtt, és sehogy sem tetszik a látvány. „Le kéne fogynom” – annyiszor mondtad már magadnak. Szinte könyörögsz az akaratért, mert tudod, az első lépés az elhatározás. A nagy átalakulásra vágysz, csak kell egy kezdő lökés. A júliusi Tréning rovatban három nő beszél fogyása történetéről, és az érzésről, amikor már megelégedve nézett tükörbe. Nehéz? Az. De egy idő után már egyiküket sem ez izgatta. Belevágtak, megcsinálták! (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)

Ha nem éppen ez, akkor mi lennél, tesszük fel gyakran a kérdést, és általában kész is van a válasz – hol egyértelmű, hol meglepő. Demeter Melinda is elképzelt magának többféle létezési formát – talán egyértelmű, talán meglepő?

Fiatal édesanya, aki egy amerikai-cigány egyesületet működtet, turistákat fogad, emellett viseletkészítő műhelye van, többnyire szoknyákat varr. Egy mai modern nő ismérvei lehetnének a felsoroltak, és nem is tévedünk különösebben, ha ezt mondjuk, ugyanis a gáborcigány hagyományokat őrző és tisztelő Gábor Klára, amellett hogy gáborcigány nemzetiségű, azért mai, és lényegében modern is.

Egyedi a története Erdély egyetlen roma származású római katolikus papjának, aki őszintén és hitelesen vall gyökereiről. Beszélgetésünk közben feltárul előttünk gyerekkora, indulása és a most bontakozó szárnyai is. Csíkbánkfalván nevelkedett, első szolgálati helyén, Csíkszentkirályon cigánypasztorációval is foglalkozik.

Megdicséri férjét a szépen felaprított fáért. Veled jó élni, mondja neki, miközben az újságpapírt összegyűrve beteszi a forgács alá a kályhába, és meggyújtja. Néhány perc múlva a forgácsok lángolnak, s a kályha közepére tolja a vízzel töltött fazekat.

Sok minden révén beírta magát Marosvásárhely életébe, történelmébe. Körülötte, akit a gyerekbénulás mozdulatlan életre ítélt, csupa segítségre szoruló ember forgott. Minden keresztje ellenére sem volt hajlandó távolról szemlélni a nyüzsgő világot.

...jobban meg nem ismerték egymást. Lehetne így zárni azt a jó néhány történetet, amely nem a mesékben, hanem a valóságban zajlik fiatal házasokkal. Mert tény, hogy egyre többen válnak. Sokan alig néhány év után. Miért megy tönkre a párkapcsolat már az első pár évben? Milyen buktatókkal kell szembenéznie egy fiatal párnak? Kapaszkodókat kerestünk, ha receptünk nincs is a boldoguláshoz. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)

Nem meri egyedül kezébe venni az okostelefont, mert fél, hogy összevissza simogatja, és valamit elront rajta. A televízió távirányítóját is csak hosszas rábeszélés után és nagyon óvatosan nyomkodja. Nem e világból való vagyok már, mondogatja.

Egyszerre volt írók múzsája és kritikusa, aki színpadon és filmben egyaránt szerepelt, de utálta az arisztokrata származásával járó baroneszszerepet. Kora legműveltebb és legbátrabb asszonyaként Szilvássy Carolát csak csodálni vagy gyűlölni lehetett. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin januári számában jelent meg.)

Vannak napok, amikor semmi se jó: rideg, szürke a reggel, a megbeszélt időpontban elfelejt jönni a kliens, a futár hívását elszalasztom... Vannak azonban időtálló dolgok, amit se a járvány, se újfajta rutinok, se az idő múlása nem tud szétzilálni.

Ha saját erődből semmire sem vagy képes már, imádkozzál. Ilyen lelki pakkal indította útra tizennyolc éves leányát az anya nyolcvan évvel ezelőtt egy apró székely falucskából a hétágra ragyogó fővárosba.

Varázserővel hatottak rá a színek. A piros volt a kedvence. Árnyalatainak skáláján kimagaslott a meggypiros. Nincs szebb a meggypirosnál, a csőszleány pártája meggypiros bársony. A meggypirosat szorosan követte a sompiros és az érett galagonya pirosa.

Egy Facebookon keringő mém jut eszembe, amelyen egy kimerült arcú nő fogja a fejét, és ez van a szövegbuborékban: „Nem hiszem el, hogy szilveszterkor éjfélig fennmaradtam, hogy köszöntsem ezt az évet!”

1988 óta a Magyar Vöröskereszt javaslatára november 27. a véradók napja – 1954-ben ezen a napon adtak először kitüntetést a többszörös véradóknak. Ők valóban azok, akik megérdemlik, hogy a társadalom megbecsülje őket, hiszen vérhez jutni sehogy máshogy nem lehet, csak ha vannak közöttünk hétköznapi hősök. Olyanok, akik a saját vérüket adományozzák rászoruló embertársaiknak. (Cikkünk a 2020-as Nőileg novemberi számában jelent meg.)

A kiégés-szindróma (vagy burnout) minden becslés szerint sokkal többünket érint, mint hinnénk. Kutatások szerint az orvosok, ápolók szinte fele, a pedagógusoknak, civil szervezetekben dolgozóknak körülbelül kétharmada lehet érintett, de bármelyik szakmában előfordulhat. Az Egészségügyi Világszervezet 2019-ben hivatalosan is betegségnek nyilvánította. Dr. Antalka Ágota, a téma erdélyi kutatója úgy látja, a probléma elterjedtsége az életstílusunk és az emberi kapcsolatok minőségének általános romlásával fü

Emlékszem egy csoportos foglalkozásra serdülőkkel, amikor az életcélokról beszélgettünk, ki-ki megfogalmazta, milyen célokat tűz ki az életében. Sikeres érettségi, fényes karrier, anyagi biztonság, utazások, család, ilyenek szerepeltek leggyakrabban a válaszok közt. Az egyik srác egy célt írt fel a lapjára: „Úgy szeretnék élni, hogy mindig tudjam, hogy egy nap majd meghalok.”

Bebújni a férje mellé az ágyba mindig megnyugvás volt számára. Akkor is, ha sajgott minden porcikája a rengeteg munkától, akkor is, ha a férje már aludt, de akkor is, ha alvást színlelve huncutul várta, hogy szerelmeskedjenek. Negyven évnyi esti megnyugvás. Időnként reggeli, ha hajnalban tértek haza valamilyen mulatságból. Időnként déli, amikor a rekkenő nyári melegben nem a mezőn deleltek, hanem a házban pihentek.