Azokat a filmeket szoktam leginkább kedvelni, amelyek későn jelennek meg az on-line filmlejátszó oldalakon, vagy nem kerülnek magyar forgalmazásba, vagy nem találok hozzá feliratot. Úgy érzem, érdemes kínlódni egy kicsit minden ilyen filmalkotásért.
Múlt hónapban futólag említettem A végét Bartis Attilától, és most szeretném komolyabban is a figyelmükbe ajánlani. Akit érdekel a kortárs magyar irodalom, annak kihagyhatatlan mű, véleményem szerint a legmagasabb szintet képviseli ebben a műfajban.
Sokak kedvenc írója Márai Sándor, ezért talán nem kell győzködni senkit arról, hogy mennyire zseniális. A gyertyák csonkig égnek és az Eszter hagyatéka talán a legolvasottabb művei, Az igaziról azonban megoszlóak a kritikák...
Önéletrajzi regényt olvasni kicsit más, mert nem lehet úgy megélni a benne történteket, hogy nem vesszük a lelkünkre, nem tehetjük le úgy egy borzalmas jelenet után, hogy á, ez csak fikció. Kim Leine regénye megrázó.
A könyvet úgy olvastam végig, mintha önéletrajzi írásokat tartalmazna, valahogy az az érzésem volt végig, hogy a szerző maga a főszereplő. Aztán kiderült, hogy bár van valóságalapjuk, ezek mégiscsak fiktív történetek.
Valami lazábbra vágytam, valami másra. Ez volt a szempont, amikor olvasnivalót választottam. Könyvtárunk épp frissen szerezte be Kazuo Ishiguro egyik ismertebb művét, ráadásul nagyon szeretem az angol témájú regényeket.
Bevallom őszintén, hogy az elején nem tudtam értékelni ezt a könyvet. Túl egyszerűnek, semmilyennek tűnt. Aztán megértettem: egy átlagos, szürke hétköznapokkal teletűzdelt életutat járhatunk be a főszereplő, William Stoner életén keresztül.
Gárdos Péter első regénye életrajzi ihletésű. Szülei levelezésén keresztül meséli el szerelmük történetét, a koncentrációs táborokból Svédországba szállított két beteg ember találkozását és küzdelmét a gyógyulásért, a felépülésért.
Nehéz lenne hasonlítani valamihez, mert egyedi, mint a mostanában olvasott kortárs szerzők művei általában. És ez jó, nagyon jó. Mert ettől változatos, ettől érdekes. És nagyszerű érzés felfedezni magunknak az újabb és újabb remek írókat, műveket.
Legyen szó nyaralásról, vagy csak néhány nyugodt óráról a medence partján, vagy lefekvés előtt, egy jó könyvvel minden teljesen más. Gálovits Rózsa ezúttal Anna Gavalda Édes életünk című könyvét ajánlja.
Nem mi mondjuk ezt, hanem Szabó Károly, a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegének munkatársa, filmklubok és filmfesztiválok lelkes szervezője.
Írónő, tanár, publicista, szerkesztő, a helikoni íróközösség egyik ötletgazdája. A huszadik század erdélyi magyar világának elismert személyisége, bizonyos értelemben alakítója, ami a kor nőértékelésének ismeretében, önmagában is jelentős teljesítmény.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
Színes, vidám egyéniség, akinek életszeretete nemcsak a személyiségjegyeiben, hanem az öltözködésében is megmutatkozik. D. Balázs Ildikó kolléganőnk mindannyiunknak üzeni, hogy hordjunk színeket, és mosolyogjunk többet.
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
Róma pezsgő nagyváros, annyi látnivalóval, hogy lazán túladagolásos állapotba kerülhet az ember, ha nem szelektál, nem tartogat élményeket egy újabb látogatásra.
Mézeskalács, mézespogácsa vagy mézes puszedli – mindegy, hogyan nevezzük, amint kimondjuk, érezzük az illatát, tapintjuk a puhaságát. Illata karácsonykor belengi a lakást, meghittséget ad az ünnepnek, hangulatba hoz. De honnan ered? Mi a titka?
Advent van. Mindjárt jön mennyből az angyal. Hangolódunk lelkileg, de mi van a testtel? És a renddel? Lányok, asszonyok, csak semmi pánik! Rágyúrunk.