Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

A lelkem mélyén megrögzött álmodozó, kissé romantikus és idealista vagyok, így az úti céljaimat is hajlamos vagyok regények, filmek, dalok alapján elképzelni. A Francia Riviéráról is izgalmas, pompás előképeim voltak, például a Marlon Brando és David Niven főszereplésével készült Dajkamesék hölgyeknek című, 1964-es film (a Riviéra vadorzói és Csaló csajok címmel készültek remake-jei is): csillogás, luxus, század eleji villák, drága oldtimer autók, jachtjaikon iszogató milliárdosok… (Cikkünk a Nőileg maga

Van valami egészen különleges az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekben, valahogy életszerűbbek, és többnyire találunk hozzájuk olyan kapcsolódási pontot, ami a saját életünkhöz köthető. Barnás Ferenc regénye egyszerre emlékeztet Vida Gábor Egy dadogás történetére és Karl Ove Knausgard Halál című művére, ez utóbbira leginkább a pontos, nagyon apró részletekbe menő leírás tekintetében.

Európa Kaliforniájaként is emlegetik Spanyolország déli tartományát, Andalúziát, melynek legnépszerűbb partszakasza, a Costa del Sol könnyen megközelíthető. Tenger, hegyek, meseszép városok, kiváló gasztronómia vár, és fiesta is bőven akad. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg.)

Vannak olyan pillanatok egy történet olvasása közben, amikor megáll az idő, megszűnik a külvilág, amikor annyira benne vagyunk abban a teremtett világban, amit olvasunk, hogy fizikailag érzékeljük a megjelenített tárgyakat, illatokat, ízeket, halljuk a természet vagy az emberek hangját, és ezek az érzések még sokáig velünk maradnak.

Aki szeret túrázni, tudja, hogy milyen eufórikus élményt nyújt, amikor több óra gyaloglás és barangolás után végre felérünk a hegy tetejére. Körülnézünk és élvezzük a tájat. Beszívjuk a friss, hegyi levegőt és érezzük, ahogy a nyugalom átjárja minden tagunkat. Na, képzeljük el ezt az élményt hatványozottan: lóháton, a Csíki-havasokban. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Nem létezik hozzá fogható. Bár alig egyórás útra van Riminitől, megérkezve úgy érezzük, mintha egy másik történelmi korba érkeztünk volna. San Marinóban úgy haladt az idő, hogy közben megállt. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.

Azt gondolom, hogy nincs az az ember, aki felnőtt élete során ne gondolna az öregségre, arra, hogy mi lesz és milyen lesz majd idős korában. Általában vízválasztó a kerek születésnapok betöltése, nők és férfiak egyaránt megállnak és elgondolkodnak, esetleg vizsgálgatják önmagukat, amikor eljön a 30., 40., 50. születésnap, számba veszik a ráncaikat a bőrükön és a lelkükben, körülnéznek a környezetükben, hogy milyen változások történtek körülöttük, milyen hatással voltak ők maguk a környezetükre, mit értek

Egy ideje keresem a megfelelő jelzőt, amivel megjeleníthetném Barcelonát, a katalán fővárost. Talán a színpompás lesz a megfelelő. Ehhez a pompához nem csak Gaudi káprázatos művészete tesz hozzá, hanem maga a kultúra, a történelem és a hagyományaik is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. májusi lapszámában jelent meg.)

Bár Niagaránk éppen nincs, viszont rengeteg kisebb-nagyobb vízesés található Erdélyben és peremén. Itt a nyár, és ilyenkor jól jön a hűs desztináció, egy-egy zuhatagért érdemes néhány kilométert is megtenni, az egészségnek biztos nem árt. Szubjektív válogatás következik hazai vízesésekből. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. májusi lapszámában jelent meg.)

Csak egy pár napos-, közös programnak indult három évvel ezelőtt, de azóta már kétszer visszatértünk hozzá, és alig várjuk a következő alkalmat! Via Transilvanica: az út, ami összeköt.

„Azt mondta, retteg az egyedülléttől. Retteg tőle, hogy nélküle éljen. Hogyha majd elmegy, akkor olyan lesz, mint valami kis Bambi a jégen” – meséli a narrátor Julie-ról, Joachim Trier alkotásának hősnőjéről. Julie egy tipikusan olyan figura, akivel egyesek azonnal azonosulnak, mások meg rém idegesítőnek tartják útkeresését.

Itthon is van bőven felfedeznivaló, és a világjárvány óta sokaknak felértékelődött a belföldi turizmus. Nagyvárosi nézelődés vagy túra a természetben? Ezúttal a Nőileg szerkesztőségében szemléztük a kedvenc helyeket. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022.áprilisi lapszámában jelent meg.)

Marokkó különös keveréke a berber, az arab és a nyugati kultúrának: az ország háromnegyede berber, sokan közülük máig nomád életmódot folytatnak, de a francia fennhatóság, valamint a spanyol védnökség sem múlt el nyomtalanul. Az izgalmas észak-afrikai országot hátizsákos kirándulás révén fedeztük fel édesanyámmal, ketten, nőként. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg).

Olyan sok ismerősöm járta végig az El Camino-t, hogy mindig is éreztem valamiféle vonzalmat a Szent Jakab-úti zarándoklat iránt, vágytam rá, hogy kis spanyol falvak fogadóiban egyek spanyol tortillát, helyi bort kortyolgatva, a többi zarándok történeteit hallgatva. De közben azt is éreztem, hogy az életem jelen szakaszában nem kell az a négy-hat hét spirituális út, nem kell a lelassulás, a magamba fordulás, szóval nem indultam útnak. Az élet mégis úgy hozta, hogy belekóstolhattam – épp csak egy kicsit –