Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Ha az imitált orgazmus kifejezést halljuk, kizárólag női viselkedést feltételezünk, pedig nem csak a nők, hanem a férfiak is tudják és szokták imitálni az orgazmust. Esetükben nyilván körülményesebb, de nem lehetetlen a csúcsra jutást eljátszani.
Képes vagyok megenni egy doboz sütemény felét, és visszacsomagolni úgy, hogy érintetlennek tűnjön. Persze később úgyis én eszem meg, nagy valószínűséggel. Késztetést érzek arra, hogy eltitkoljam, mikor, mit, mennyit eszem.
Idei kacsáink többet már nem hápognak bele a csendes reggelekbe. Idával és Pirivel, valamint Barnabással leöltük őket. Besorolódtak a táplálékláncba. Barbárnak is nevezhető életvitel. De amikor az ember éhes, akkor enni akar.
Anyu persze nem veszi fel a telefont. Anyósomat pedig tutira nem hívom fel. Bármit készülök főzni, mindig kitalál valamit. Ne ezt, mert azt az ő fiacskája nem is szereti. A kedvencét főzöm, azzal nem foghatok mellé.
Gyergyócsomafalvi kolléganőnk leporolta kedvünkért a magassarkús cipős dobozt, és elővette a nagy szeretettel hordott, dédmama által szőtt viseletet.
Volt egyszer egy nő. Tanult (vagy nem), családot alapított, férjhez ment (vagy nem), pirkadatkor, a nappal kelt, reggelit készített és tízórait pakolt, kitalálta az aznapi ebédet, vacsorát, leszervezte, hogy melyik gyereket mikor, ki és hova vigye...
Jövő szombaton találkozunk. Tudta, hogy nem fog elmenni. Mégis ígérte. Elbűvölte a férfi szeméből sugárzó magabiztosság és a letagadhatatlan sóvárgás. Ami hiányzott a férjéből, benne volt az udvarlóban. Küzdeni akarás, erő és a csak reá háruló figyelem.
Az ember azt hiszi, ha utánaolvas, vagy előadást hallgat róla, már meg is szelídítette ezt vagy azt a jelenséget. S hogy ura a helyzetnek, és rajta bizony, nem fog ki. Ez történt vele és az életközépkrízissel is.
Fontos számára az öltözködés, leheletnyi parfüm, szemceruza nélkül – kis túlzással – még az ágyból sem kel ki. De fülbevalót is muszáj viselnie, minden szezonban és öltözékkel.
Adott egy fiatal, budapesti nő, aki éppen megszerezte tájépítészmérnöki diplomáját, befejezte konzervatóriumi tanulmányait, ám ő maga mögött hagyja farkasréti otthonát, és a Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkre költözik.
Nők ökológiai lábnyoma? Igen, és nem is kicsi. A haj-, bőr- és szájápolási cuccok tubusai csak a jéghegy csúcsát jelentik, emellett ott vannak még az intim- és tisztasági eszközök, melyeknek sorsa a kukától a lebomlásig jelenti az igazi problémát.
Vagány, erős, határozott nőnek ismertem meg, aki nem fél a kihívásoktól, sőt keresi azokat. Persze, az élet sem kíméli. Hoz elé olyan kihívásokat, amelyekkel meg kell harcolni. De ő nem ül be a sarokba siránkozni: cselekszik. Így működik ő.
Gyerekkorában beleszeretett a matematikába, a logikába, és a munkája ma is ezekre épül. Három országban tanult és szerzett mesteri- majd doktori diplomát, egyetemi oktatóként pedig Lausanneban, Zürichben és Göteborgban is kipróbálhatta magát.
Kolozsvár belvárosában, a Malom utcában, harminc évvel ezelőtt élt egy özvegyasszony, Vera néni. A nagyobbik öcsém róla faragta azt a szólásmondást, hogy töltődik, mint Vera néni.
Sok romániai magyar származású sportoló választotta az anyaországot boldogulása helyszínéül, ily módon magyar színekben szerezve dicsőséget. Az Erdélyben maradók közül elsőként Balázs Jolán atléta ért fel a csúcsra, két olimpián is diadalmaskodott.
A nagyváradi Székely-Farkas Tímea élete a szemét körül forog. Gyerekeknek, felnőtteknek folyamatosan mesél a szemét különválogatásáról, környezetvédelemről és fenntarthatóságról. Természetesen úgy, hogy szemétből ő minimálisat próbál termelni.
Ma már nem lepődnek meg a férfiak sem azon, ha egy nő keveri a dallamokat – ezt erősíti meg a szentkatolnai származású Cora Zsófia – művésznevén Sophilia – is, a fiatal lemezlovas, aki kommunikációs szakmája mellett az éjszakában éli ki kreativitását.
Védjegye a vörös haj, mégsem szeret előtérbe kerülni. Szeret utazni, és meglepni a barátait gasztronómiai különlegességekkel. Podcast-sorozatunkban ezúttal D. Balázs Ildikó csíkszeredai újságíró kollégánkkal beszélgettünk.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.
Ahogy a színek újra megjelennek odakint, és az egyhangúságot felváltja a vibrálás, megújulásra vágyunk nem csak a ruhatárunk, de a tányérunk tartalmának tekintetében is. Könnyedségre vágyunk, élénk színű, könnyű, ropogós, harsogó összetevőkre.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.