Aki a könyvet szereti, rossz ember nem lehet – jelenthetnénk ki a virágos közmondást újragondolva, és ebből kiindulva, azokat a helyeket is bátran ajánljuk, ahol a könyv mellé kávét, vagy a kávé mellé könyvet is kínálnak.
Eredetileg úgy terveztem, hogy az ünnepekre való tekintettel egy könnyed, vidám, esetleg romantikus történetet ajánlok figyelmükbe, de aztán a kezembe akadt ez a könyv… Könnyed is, romantika is van benne, de alapvetően szomorú és fájdalmas.
Sándor Iván neve eddig teljesen ismeretlen volt számomra, pedig több, mint negyven kötete jelent meg. Ez a regénye az utóbbi időszak talán legintenzívebb hatású olvasmánya lett.
1974-ben jelent meg ez a regény, és sejtem, hogy sokan olvasták már. Én most olvastam először, és úgy képzelem, hogy aki már olvasta régebben, az most más szemmel követné a történetet, így a járványhelyzet közben, után.
Nem könnyű ajánlást írni ehhez a könyvhöz. Nem azért mert nem jó a történet, hanem mert annyira magával sodor, hogy idő kell, amíg elcsitul a lélek, kitisztulnak a gondolatok.
Felnőttmonológok az alcíme ennek a gyönyörű könyvnek, amit Lisa Aisato világhírű illusztrátor rajzai tesznek színesebbé, nemcsak kiegészítve a történeteket, hanem egyenrangú művekként megállva a helyüket, mélázásra késztetik az olvasót.
Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.
Van valami egészen különleges az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekben, valahogy életszerűbbek, és többnyire találunk hozzájuk olyan kapcsolódási pontot, ami a saját életünkhöz köthető. Barnás Ferenc regénye egyszerre emlékeztet Vida Gábor Egy dadogás történetére és Karl Ove Knausgard Halál című művére, ez utóbbira leginkább a pontos, nagyon apró részletekbe menő leírás tekintetében.
Van, hogy egy történet olvasása közben megáll az idő, annyira benne vagyunk a teremtett világban, amiről olvasunk, hogy érzékeljük a megjelenített tárgyakat, illatokat, ízeket, halljuk a természet hangját, és ezek az érzések sokáig velünk maradnak.
Nincs az az ember, aki felnőtt élete során ne gondolna az öregségre, arra, mi lesz és milyen lesz majd. Vízválasztók a kerek születésnapok, nők és férfiak egyaránt megállnak, elgondolkodnak, amikor eljön a harmincadik, negyvenedik, ötvenedik születésnap.
Amellett, hogy már gyermekként segít egy-egy könyv kiszakadni a valóságból, az olvasás fejleszti a képzelőerőt, bővíti a szókincset, és hosszan sorolhatnánk még a pozitívumait. Valamivel kevesebbet tudunk azonban az olvasás terápiás hatásáról. Az irodalomterápia ugyan még nem túl elterjedt mifelénk, ám egyre népszerűbb. Barabás Enikő Székelyudvarhelyen tart olyan csoportos foglalkozásokat, amelyben az olvasás összekapcsolódik a mentálhigiénével.
Fantasztikus magyar fordítások vannak a különféle külföldi szerzők könyvei alapján, remekebbnél remekebb történeteket olvashatunk, de mégis egészen más még a zöngése is a magyar nyelven született műveknek.
A fantasy világa nem áll olyan távol a valóságtól, mint gondolnánk, és talán könnyebb megemészteni a világban zajló problémákat, ha meseszerűen tálalva olvassuk azokat. Mert olyan ez a világ, mint a mesebeli, csak felnőtteknek szól.
A könyv a történetek otthona. És ezeket a történeteket szeretné továbbadni másoknak is Szabó Eszter és B. Szabó Zsolt, akiket nem csak az ásó-kapa-nagyharang köt össze, hanem az is, hogy szeretnek olvasni, na meg népszerűsítik is az olvasást széles körben. Eszter Okulusz néven vezet irodalmi podcastet, Zsolt pedig hangját adja a könyvekhez, és így születnek meg a Pergamon hangoskönyvek
Tavaly jelent meg Jelenetek egy házasságból címmel egy amerikai minisorozat, ami felkeltette a kíváncsiságomat, és szeretném megnézni, de előtte mindenképpen újra akartam olvasni Ingmar Bergman könyvét, mert bár az amerikai sorozat forgatókönyvét átírták, és bizonyos szerepeket felcseréltek benne, mégiscsak a svéd író és filmrendező ikonikus drámáján alapszik.
Vágyakozás, szerelem, tragédia, szenvedés, háború, még több szenvedés, és a végén egy csattanó. Tulajdonképpen ennyivel le lehetne írni a történetet, ezek a jellemzői, és ez nem kevés egy könyvben.
Két csodagyerek találkozik a Pesti Broadway Stúdióban, a fiú marosvásárhelyi, a lány miskolci. Színművész képesítést kapnak, aztán hét év múlva ismét találkoznak… Nemes Tibor és Mikita Dorka szinte azonnal eljegyzik egymást. Regénybeillő történet.
Hosszú napokon át nézem az otthonom sebeit. Néhány milliméter hasadás függönyön, takarón. Leszakadt akasztó a törlőről és a székpárnáról. Nézem a sebeket, és tervezem, hogy megoldom, kijavítom, begyógyítom, foltozom, ragasztom.
Akinek kisgyermekes szülőként szilveszter éjszakáján egyáltalán sikerült ébren maradnia éjfélig, az is lehet, hogy megfogadott ezt-azt, mint a régi időkben, amikor meg is fogadta, de be sem tartotta. Pont, mint a népmesékben.
A bölcs asszony tudja, hogy a házasság szent intézményének egyik alappillére az egyensúly. Gondolok itt az egyenlő rangú teherviselésre. Ennek elnyerésére és mederben tartására igencsak frappáns szertartásokat találnak ki az unatkozó asszonyok.
Mindig is kíváncsi voltál, hogy miként indul egy televíziós műsorvezető reggele? Vagy éppen arra, hogy milyen tulajdonságot értékel leginkább egy férfiban? Zsigmond-Magyari Izabella, az Erdély Tv műsorvezetője válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Hogyan indul egy kortárs költő reggele, mi jelenti számára a tökéletes boldogságot, és kik a hétköznapi hősei – André Ferenc csíkszeredai költő, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező és szlemmer válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Van bennünk egy ősi, ösztönös reflex: néhány másodperc alatt felépítünk valakiről egy teljes történetet. Mintha ismernénk. Mintha el tudnánk képzelni az életét, a munkáját, a személyiségét. Pedig mindössze néhány vizuális morzsát kaptunk.
Első emlékeim a savanyú káposztáról a nagyszüleimhez kötődnek. Telente gyakran sült pityóka a lerben, sóval, vajjal (ha volt) fogyasztottuk, na és természetesen hersegő káposztacikával, káposztalével. A jó káposztalé számomra azóta is felér a limonádéval.
Tudtad, hogy egy ember átlagosan évente 72 kilogramm élelmiszert pazarol el? Hogyan lehetnénk tudatosabb vásárlók, fogyasztók? Erről is kérdeztük Antal Imolát, a Food Savers kezdeményezés kommunikációs szakemberét.
Hová kerüljön a sampon? Hát a kondicionáló? Hogyan kell ápolni a fejbőrt, és miért nem mindegy, hogy mikor fésülködünk? Hajápolási kisokossal jelentkezünk az év első Kencéjében.
Január harmadik hétfőjét tartják az év legszomorúbb napjának, az ún. Blue Monday-nek. Egy kis léleksimogató stresszoldás minden nap jól jöhet, szerkesztőségünkben többen valljuk, hogy a szőrös kedvencek dédelgetése jobb kedvre deríthet.
Amikor a „korhoz méltó öltözködésről” beszélünk, valójában nem a társadalmi szabályokra gondolunk. Az első, amit szeretnék tisztázni: korhoz méltón öltözni annyit jelent, hogy úgy öltözöl, ahogyan érzed magad.
A Nőileg szerkesztőségében sokan szoktunk év elején számot vetni az előző évről, remek vizuális módszer erre az előző évi fotóink visszanézegetése. Ezt tettük ezúttal is: kollégáink legjobb Gardrób-fotóit bányásztuk elő. Ezek voltak a kedvenceink.
Kívül-belül különleges: beton alapokon álló, faszerkezetes épület, amelynek falait vakolatba öntött szalmabálák töltik ki. Nem a spórolás a fő szempont – hangsúlyozza Gergely Orsolya és Miklós Csaba –, hanem a fenntarthatóság és az energiatakarékosság.
Hogyan is zajlik az ajakfeltöltés és kinek ajánlott? Egyáltalán, hogyan válasszunk szakembert, és mit tegyünk, hogy elkerüljük a „kacsacsőrt”? Az idei utolsó Kencében plasztikai sebésszel beszéltünk a népszerű szépészeti beavatkozásról.