Nem könnyű ajánlást írni ehhez a könyvhöz. Nem azért mert nem jó a történet, hanem mert annyira magával sodor, hogy idő kell, amíg elcsitul a lélek, kitisztulnak a gondolatok.
Felnőttmonológok az alcíme ennek a gyönyörű könyvnek, amit Lisa Aisato világhírű illusztrátor rajzai tesznek színesebbé, nemcsak kiegészítve a történeteket, hanem egyenrangú művekként megállva a helyüket, mélázásra késztetik az olvasót.
Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.
Van valami egészen különleges az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekben, valahogy életszerűbbek, és többnyire találunk hozzájuk olyan kapcsolódási pontot, ami a saját életünkhöz köthető. Barnás Ferenc regénye egyszerre emlékeztet Vida Gábor Egy dadogás történetére és Karl Ove Knausgard Halál című művére, ez utóbbira leginkább a pontos, nagyon apró részletekbe menő leírás tekintetében.
Vannak olyan pillanatok egy történet olvasása közben, amikor megáll az idő, megszűnik a külvilág, amikor annyira benne vagyunk abban a teremtett világban, amit olvasunk, hogy fizikailag érzékeljük a megjelenített tárgyakat, illatokat, ízeket, halljuk a természet vagy az emberek hangját, és ezek az érzések még sokáig velünk maradnak.
Azt gondolom, hogy nincs az az ember, aki felnőtt élete során ne gondolna az öregségre, arra, hogy mi lesz és milyen lesz majd idős korában. Általában vízválasztó a kerek születésnapok betöltése, nők és férfiak egyaránt megállnak és elgondolkodnak, esetleg vizsgálgatják önmagukat, amikor eljön a 30., 40., 50. születésnap, számba veszik a ráncaikat a bőrükön és a lelkükben, körülnéznek a környezetükben, hogy milyen változások történtek körülöttük, milyen hatással voltak ők maguk a környezetükre, mit értek
Amellett, hogy már gyermekként segít egy-egy könyv kiszakadni a valóságból, az olvasás fejleszti a képzelőerőt, bővíti a szókincset, és hosszan sorolhatnánk még a pozitívumait. Valamivel kevesebbet tudunk azonban az olvasás terápiás hatásáról. Az irodalomterápia ugyan még nem túl elterjedt mifelénk, ám egyre népszerűbb. Barabás Enikő Székelyudvarhelyen tart olyan csoportos foglalkozásokat, amelyben az olvasás összekapcsolódik a mentálhigiénével.
Újra és újra rácsodálkozom, milyen más, és mennyire jó magyar író tollából született művet olvasni. Fantasztikus magyar fordítások vannak a különféle külföldi szerzők könyvei alapján, remekebbnél remekebb történeteket olvashatunk, de mégis egészen más még a zöngése is a magyar nyelven született műveknek.
Gyakran előfordul, hogy egy könyvet azért veszek a kezembe, mert láttam a belőle készült filmet, és összevetném a kettőt, vagy, mint ez esetben, tudni szeretném a folytatását, amíg várni kell a következő évadra. Merthogy a Vaják egy könyvsorozat, amelyből a Netflix filmsorozatot kezdett el készíteni.
A könyv a történetek otthona. És ezeket a történeteket szeretné továbbadni másoknak is Szabó Eszter és B. Szabó Zsolt, akiket nem csak az ásó-kapa-nagyharang köt össze, hanem az is, hogy szeretnek olvasni, na meg népszerűsítik is az olvasást széles körben. Eszter Okulusz néven vezet irodalmi podcastet, Zsolt pedig hangját adja a könyvekhez, és így születnek meg a Pergamon hangoskönyvek
Tavaly jelent meg Jelenetek egy házasságból címmel egy amerikai minisorozat, ami felkeltette a kíváncsiságomat, és szeretném megnézni, de előtte mindenképpen újra akartam olvasni Ingmar Bergman könyvét, mert bár az amerikai sorozat forgatókönyvét átírták, és bizonyos szerepeket felcseréltek benne, mégiscsak a svéd író és filmrendező ikonikus drámáján alapszik.
Vágyakozás, szerelem, tragédia, szenvedés, háború, még több szenvedés, és a végén egy csattanó. Tulajdonképpen ennyivel le lehetne írni a történetet, ezek a jellemzői, és ez nem kevés egy könyvben.
Védjegye a vörös haj, mégsem szeret előtérbe kerülni. Szeret utazni, és meglepni a barátait gasztronómiai különlegességekkel. Podcast-sorozatunkban ezúttal D. Balázs Ildikó csíkszeredai újságíró kollégánkkal beszélgettünk.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Persze semmi nem úgy ment, ahogy elterveztük. Hónapokkal előbb megvettük a repülőjegyeket és lefoglaltuk a szállást, hogy a születésnapomat Budapesten töltsük.
Ahogy a színek újra megjelennek odakint, és az egyhangúságot felváltja a vibrálás, megújulásra vágyunk nem csak a ruhatárunk, de a tányérunk tartalmának tekintetében is. Könnyedségre vágyunk, élénk színű, könnyű, ropogós, harsogó összetevőkre.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.