Szempont

Tegnap érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek… Egész nap Feldmár András gondolata kattogott a fejemben. Azok, akik az életük közepe táján járnak, gyakran fennakadnak, elakadnak egy-egy hasonló gondolatnál. Mert ez amolyan keresgélős időszak. Mert jó lenne az életet a maga egyszerűségében látni. Mert jó lenne az életet könnyen élni. Jól élni. Bátran élni. S mert félünk, hogy valami menet közben elmaradt, kimaradt, pótolhatatlan, és félünk, hogy elvesztegettük az időt. Válaszokat, megerősítést keresünk.

Tombol a tavasz. Már-már nyár van. Ragyog a nap, még a bárányfelhők is ragyognak, fényt, világosságot lövellnek ránk. Kárpátalján jártam. Kétszer. Az első látogatás után szótlan maradtam. Annyira fájt, annyira szúrt, annyira gúzsba kötött, hogy nehezen születtek szavak a számban. Mert nehezen születtek a szívemben. Még egyszer elmentem.

Egyre később szülnek a nők és egyre kevesebb gyermeket. És gyakori az a nézőpont, hogy mindezért az oktatás, a női emancipáció okolható. Pedig ez csak egy a lehetséges okok közül.

Az utóbbi hetekben kiolvastam az összes streaming-kínálatot – nincs bűntudatom, amikor az agy behúzza a féket, kár kínozni elven, a sorozatok habzsolása tűnik a legproduktívabb tevékenységnek. Aztán egy vígjátékban magamra ismertem, és nehezen tudom lenyelni a keserű pirulát, hogy a vagány csajból valahol egy savanyú fehérnéppé lettem.

Ballagási beszédek százai szólnak a „nagybetűs” életbe kilépő fiatalokhoz ezekben a napokban. Már gyermekkoromban is elgondolkodtatott, hogy is van ez? Az az élet, amit egy gyermek vagy kamasz él, az még nem az igazi? Nem elég komoly? Van egy pillanat, amikortól minden érvényesebbé válik? Életünk minden napja a miénk, benne személyiség- és jellemformáló nagy- és kisbetűs pillanatokkal. Van, akivel annyi „nagybetűs” esemény történik kamaszkoráig, amennyi mással egy hosszú élet során sem. De mégis, előre t

Akkor vagy a társadalomnak egy biztos alaptagja, akiben meg lehet bízni, és akivel szívesen működnek együtt mások is, ha betartod, amit ígérsz. És, mivel Erdélyben eléggé kis közösségek alkotják a társadalmat, viszonylag hamar körbeér, ha link vagy.

Sokan őszinte döbbenettel szemlélik, ha egy pszichológusnak is vannak lelki nehézségei, netán pszichés problémái. Rendszerint vissza is jeleznek: de hát te pszichológus vagy, hogyhogy nem oldottad még meg? Hogyhogy vannak nehéz érzéseid? Van, hogy magyarázkodnom kell.

Nem szégyelljük megkérni a minőségi termékünk, a szolgáltatásunk vagy a tudásunk árát, ismerjük az értékeinket, igent mondunk a pénzre. Vagy mégsem? Józan üzletasszonyt, szabadúszó, szellemi munkást és pénzzavarral küzdő alkalmazottat is kérdeztünk: hogyan bánnak a pénzzel? Senki sem szereti, ha a zsebében turkálunk, de az is beszédes, hogy a pénzkérdésről megkérdezetteink név nélkül meséltek. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi lapszámában jelent meg).

Megküzdeni a problémákkal mindenkinek mást jelent. Kimozdulni a megszokottból nem egyszerű, és néha egy fenékbe billentés kell hozzá. Egy évvel ezelőtt szó szerint egy ló rúgott fenékbe engem, és ébresztett fel az addigi melankóliámból. Azóta is tart a ló-őrület, s remélem ez még sokáig így lesz, mert a nyeregben megtaláltam azt, ami segít a megküzdésben.

Az utcánk kis virágüzletében nárciszokból, tulipánokból, gyöngyvirágból összeválogatok egy dús csokorra valót. A nappali asztalára szánom. Emlékeztessen a lélek kortalanul fiatal nevetésére és tisztaságára, akkor is, ha néha naiv, s el-elrugaszkodik a hétköznapoktól…

Röviden: ahányat akar. Merthogy ez a döntés teljes mértékben róla szól. Az ő teherbíró képességéről. Az ő álmairól. Az ő testéről. Ha vállalkozó nő vagy, nemcsak a tested, hanem az álmaid, a ritmusod, a rutinjaid is mind rólad szólnak. Azt nem mondhatja meg neked más. Ezzel szemben, tudod mi az, ami nem rólad szól? Az áraid.

Mindenki máshogy van vele, engem a hideg kiráz, s lehet, hogy menekülőre fogom az irányt, ha egy mondat úgy kezdődik: ígérjek meg valamit. Két megérzésem támad: rám akarnak erőltetni egy elvárást vagy nem bíznak bennem. Egyik rosszabb, mint a másik. Na, de mégis gyakran élünk az ígéretekkel – még ha zömében nem is ezt a kifejezést használjuk. És nem mindegy, hogy azt kell megígérni, hogy kifizetjük a számlát vagy azt, hogy férjhez fogunk menni.

Varázslatos idővel köszöntött be a május. Az ég szikrázó kékjével, a virágba boruló fákkal elbűvölő díszletet biztosított a kettős ünnephez. Az idén egy napra esett a munka ünnepe és az anyák napja. Mintha ezt a jeles eseményt szeretné kihangsúlyozni a természet a színek, illatok, hangok eszement tobzódásával, mintegy varázsütésre érkezett meg a leggyönyörűbb tavasz.

A népszámlálás egy meghatározott időpontra vonatkozó, egy adott területen élő népesség minden egyedére kiterjedő demográfiai, gazdasági és szociális adatok gyűjtése, feldolgozása és közzététele. Ez zajlik most Romániában is, és nagyon nem mindegy, hogy hányan vagyunk.

Természetes szülésre készültem. Beiratkoztam szülésfelkészítő tanfolyamra, olvastam könyvet, cikkeket. Csak éppen B tervem nem volt. Miért is lett volna?

Az eső végigsöpört a városon. Az elején diadalmaskodott a porlepel, s ahogy rábuggyantak a kövér cseppek, parisztozott a porfelhő, s beburkolta azokat. Aztán megadta magát, s a vίztükör becsomagolt mindent. Ahogy alább hagyott, ritmusosan még hallatta magát egy darabig az ablaküvegeken, alácsordult a csatornákból, s illatfelhője bekúszott az orromba.

Már megint izzad a tenyerem. Már megint itt vannak a munkások. Egy jó pár hete nekiálltunk ugyanis kaput építeni, házfalat vakolni, és befejezni már végre ezt a házépítéssel járó életmódot, amire egyáltalán nem voltam felkészülve.

Milyen a mennyország, pap néni? – kérdezi az egyik negyedikes diák vallásórán. Nem vagyok meglepődve, mert ez a tanítvány azon a vallásórán, amikor a teremtéstörténetet boncolgattuk így szólt: Értem, hogy Isten teremtette a világot, de mondja meg nekem, pap néni, ki teremtette Istent?