Fütyi! Pfúj. Csúnyája! Cuni! Jajj, ki ne mondd! Lehetőleg soha. Ha kimondod, bevonzod az ősbűn varázslóasszonyát, aki megátkoz téged. Sajnos, valahogy így állunk hozzá a saját szexualitásunkhoz, szerencsésen átörököltük az évszázados taburendszert. Hogy aztán negyvenévesen még mindig erősen pironkodva tudjunk a nőgyógyásznál arról beszámolni, hogy a csúnyánknak valamilyen baja lehet.
Bár ezen a Földön mindannyiunknak osztoznia kell, még mindig nem sikerült megtanulnunk egymás különbözőségeivel békében együtt élnünk. Az intolerancia ma is háborúk kirobbantója, és sok ártatlan áldozatot követel. A tolerancia hiánya beköltözött az otthonokba, családokat tesz örök ellenséggé, és az egyénben is képes olyan belső feszültségeket szítani, amelyek hatással lehetnek a hosszú távú egészség fenntartásában.
Szeretjük elfogadónak tartani magunkat. És talán azok is vagyunk: legtöbbször, elméletben s általában. Elfogadóak vagyunk mindaddig, amíg az nem ütközik az elveinkkel, szokásainkkal, a beidegződéseinkkel, szabályainkkal. Amíg nem gyötör éhség vagy fáradtság, amíg elfogadónak lenni komfortos. A szeretet mindent legyőz. Vagy mégsem? Kutyás elmélkedés, amelyet talán nem éreznek át mások, jobbára csak az elvetemült kutyások.
Felborzolta a kedélyeket a napokban kiszivárgott videó, amelyben a pszichológia professzor trágár és agresszív módon nyilvánul meg kollégájával és diákjaival szemben. Az eset visszhangjait, reakcióit figyelve a közösségi médiában, a hozzászólásokat olvasva felszakadnak a sebek. Nemcsak az egyetemi évek sebei, hanem sokkal előbbről hozott sebek.
A rendszerváltás óta sok minden jött át a határon, és nem vagyok biztos benne, hogy mind jó, ami jött, jön. Felcseréltük a belsőt a külsőre. Sokszor jobban öltözünk, mint ahogy a lelkünk van. Menekülés ez, hogy hová, nem tudom, hogy mi elől, azt talán sejtem.
A temető hátsó kapuja sarkig ki volt tárva. Mint mindig halottak napján. Az év többi napján valamilyen rejtélyes okból ez a kapu zárva volt, de most hívogatón tárta ki szárnyait a világításra érkezők előtt. Özönlött a nép, pedig még csak koradélelőtt volt. A novemberi nap sugarai ragyogó aranyszínbe öltöztették a temetőt.
Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.
A mai feleségek diskurzusának fő toposzai között ma már nem lehet találkozni a nagymosással. A mai feleségek többsége a netes vásárlásról, a legutóbb forgalomba került elemes porszívóról, a legegyszerűbben elkészíthető ételről, vagy a génkezelés nélküli élelmek egyedüli üdvözítő voltáról beszélget. Persze beszélgetnek más témakörben is, családi viszonyokról, házassági megakadásokról, gyermeknevelésről, és nyilván az oltásról, de csak bizalmasabb körökben.
Gyere, angyalom, ülj le, el kell meséljem, milyen volt apádékkal Kolozsváron. Hogyhogy ettől féltél? Nincs itt semmi félnivaló, hál’Istennek szerencsésen megjártuk. De ott töltöttünk két álló napot! Mi törökbúzát le tudtam volna fejteni ez idő alatt!
Összeszorul a gyomrom. A pulzusom felgyorsul. Nehezen veszek levegőt. Az agyam fénysebességgel dolgozik, és finoman fogalmazva, nem szép dolgok jutnak eszembe. Félek.
Másfél éve egyre erőteljesebben terjed az információs járványhelyzet is. És ez ellen nem véd a maszk vagy a fizikai távolságtartás, de még a vakcina sem. Mert ez többnyire az online térben és a közösségi médiában szedi áldozatait.
Döcögős volt a falusi utca, a lelkét is kirázta a bicikli, amíg a falu felső végéből bekarikázott a központba. Fázott, egyre gyorsabban tekert, kicsi kezei így is rágémberedtek a kormányra, mire megállt a zöld kapu előtt.
Sok pásztort láttam már életemben. Valójában örökös társai voltak eddigi életemnek. Édesapám lelkipásztor lévén átszőtte életemet a jószág és a hívek pásztorolása. Végtelenszer hallottam a szófordulatot: maga is pásztor, én is az vagyok, csak maga lelkipásztor.
Oltani vagy nem oltani? – ez most a legfőbb kérdés a közösségi médiában, és napi gyakorisággal ugrik egymás torkának a két komment-tábor. Miklós Csongor pszichológus Facebook-oldalán összegezte, mit gondol a témáról. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük. Az októberi nyomtatott Nőileg magazinban pedig bővebben írunk a Facebook valóságáról.
Gyermeket nevelni nem egyszerű. Még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy erre valaha is fel lehet készülni. Vagy éppen tudatosan gyermeket vállalni, hiszen, amikor azt hiszed, hogy mindent tudsz a gyerekek neveléséről, tulajdonképpen sötétben vagy. Aztán egyszer csak örömanya, nagymama vagy valami hasonló vagy.
Hiába vannak ideálok, sablonok és standardok, hogy mikor épp mi számít szépnek, a szépség fogalma mindenkinek mást jelent. Így van ez jól. És bár az embereket nem a külsejük alapján ítéljük meg, bármennyire is patyolatfehér polkorrektek akarunk lenni mindenben, szívünkre tett kézzel kijelenthetjük: vakok nem vagyunk. A nők számára megszokott, hogy bókokkal árasztják el őket, de miért számít tabunak a pasik külsejét megdicsérni?
Igent mondunk a békére! Mi mást tehetnénk? Nem lehet egészséges életet élni állandó konfliktusban, harcban, agresszív környezetben. Akkor sem, ha a temperamentumunk hajlamosít erre.
Jaj, de szép így a hajad, Henikém, kiemeli az arcodat! Végre valami leányka formád van! Sokszor olyan frizurát csinálsz magadnak, hogy a guta üt meg. Hát a fiúkkal hogy állsz? Van-e valaki, akivel így járkáltok, vagy hogy szoktátok mondani? Mi az, hogy nem tartozik rám?
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.