Szempont

Valami történik a világgal, valami nem olyan már, mint volt. Olyan sok a furcsaság, s az emberek is egyre komorabbak. Nem látni mosolyt az arcokon. De hát minek is örülnének, amikor minden olyan gyorsan változik, és nem tudhatjuk, mit hoz a holnap? S a fiatalok! Ők aztán a lehető legfurábbak, minden más közepette.

Borongós vasárnap van. Május első vasárnapja, anyák napja. Számomra ez a nap pont olyan, mint az év bármely más vasárnapja. Nekem már nincsen anyám, sem gyermekem. Így nincs is különösebb okom örvendezni, ünnepelni, sem úgy általában a témával foglalkozni. Lehet, hogy eszembe se jutna, hogy ünnep van, ha a közösségi médiában ne jönne szembe velem a temérdek anyák napi köszöntő.

Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…

A végtelenség partjáról integetve eszmélek rá, hogy negyvenévesen is gyermekként viselkedtem, számonkérő-, hisztiző-, követelőző gyermekként veled. Tudom, hogy te nem haragszol rám. De én ezt csak nemrég értettem meg.

Soha korábban nem aláztak- és bántottak úgy meg, mint amikor azt vágták a fejemhez: „mi a gyermek-, nem pedig az anyuka érdekeit tartjuk szem előtt...” Nem tudok szoptatni. Eléggé fájó ez önmagában is, nem kell hát megkövezni is.

Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.

Hóbortos az időjárás, így áprilisban. Csontig hatoló szél kavarja a szakadó havat odakint, legbelül pedig a tavasz melengető napsugaraira vágyunk. Egyre közeleg a húsvét, a böjt időszaka azonban nem járt még le, ez az időjárás pedig akaratlanul is azt az érzést kelti, mintha a természet is a feltámadás napját várná a tavaszi újjászületéssel. De bennünk mi hozza el az újjászületést?

Nem barátok. Ellenségek inkább, így tanítottak minket. A haragos nő hisztis, fúria, boszorkány. A nő legyen csendes, szende, kedves, mosolygós. Haragudni bűn és bélyeg.

Amint a napokban azon merengtem, hogy mit is tud hozni nekem az idei újjászületés, megfordítottam a kérdést: vajon mit teszek én annak érdekében, hogy készen álljak az újjászületésre, a szentséges feltámadásra? Tisztaságot, igen, tisztaságot kell varázsoljak, szépen, lassan, kintről befelé, magam körül. Hol kezdjem?

Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Egy kisgyermek ül nálam, a kabinetben, nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek.

Böjt van. Legalábbis annak, aki tartja. Nekem igen. Lelki fejlődésem új állomásán vagyok, egy olyan helyen, ahol értem és érzem, hogy a böjt jó nekem. Nincs felettes hatóság által kierőszakolva, nem keresztény szabálykövetésből teszem, hanem azért, mert jó a lelkemnek és a testemnek. Összhangban vagyok vele, érzem, hogy segít. Megkönnyít, felemel, tisztít.

Világszerte a nők átlagosan húsz százalékkal kevesebb bért kapnak, mint a férfiak, Európában 14 százalékkal. Romániai 2022-es nettó átlagbérrel számolva: tavaly egy férfi 42 ezer lejt keresett, míg egy nő csupán 36 ezer RON-t vitt haza. Mondhatnánk úgy is, hogy legalább két hónapot a nők ingyen dolgoznak. Mert ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak.

A házasság két különböző élet egyetlen, megszakíthatatlan szövetsége – definiálhatnánk nemes egyszerűséggel. Persze, ahogy azt mindannyian tapasztaljuk a valóságban, ez nem ilyen egyszerű, számtalanszor szembesülhetünk ennek a fájdalmas felével is: kiüresedett kapcsolatokkal, bántalmazással, megcsalással és válással. Vajon min múlik, hogy melyik oldal érvényesül a mi életünkben? Csupán annyiról szólna, hogy van, aki szerencsés, mások meg nem? Bele kell gondolnunk ebbe egyáltalán, amikor elköteleződünk?

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.

Nem beszélünk a szexről, legalábbis nem úgy, ahogyan kellene: világszerte zajlik a második szexuális forradalom, ám nekünk még az elsőt sem sikerült „megemésztenünk”. Jeget kell törnünk a kommunikációban, hogy tudjunk beszélni róla.

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.