Van egy ritka kórkép, ami egyszerre két embert érint, az is a neve, hogy „őrültség kettesben” (folie à deux). Egy kommunikált érzelmi betegség, és a páros mindkét tagja szenved tőle, úgy, hogy egymás téveszméit elhiszik vagy akár tovább is építik.
Hulladékból álmodott egy új világot: tíz éve már, hogy újrahasznosított papírból alkot. A marosvásárhelyi táskakészítő és vállalkozó hisz a tűpontos célok megfogalmazásában és a kitartó munka gyümölcsében, hálás a máért, mindig mosolygós.
Kedves Apuka! Gondolom, a felesége említette önnek, hogy felkeresett engem, ugyanis nagyon aggasztotta már az utóbbi időben, hogy a kisfia viselkedése megváltozott: túl csendes lett, kedvetlen, sokszor még játszani sem akar lemenni a barátaihoz.
Ötévesem első tejfogacskája kipottyanni készült. Gondoltam, elébe is megyek a dolgoknak, nem leszek utolsó perces, „lúzer” szülő. Idejében megveszem a kis hála-tárgyat, amit majd a fogtündér hagy a párnája alatt.
Aki bajban levő kutyát lát Udvarhelyszéken, rend szerint Kodolányi Enikő számát tárcsázza, pedig neki sincsen lehetősége minden kóbor kutyát befogadni. A leginkább rászorulókat azonban nem tudja az út szélén hagyni.
Tíz éve ilyenkor kezdett összeállni a Nőileg alapító csapata. Akik velünk tartanak azóta, tudják, sokat változtunk. És ahogyan a lap maga, kollégáink is sokat alakultak. Ezúttal Csatlos Tünde vallott az elmúlt évtizedéről és saját fejlődési útjáról.
A repülőgép emelkedni kezd. A föld lassan távolodik, még jól kivehetőek a részletek: a házak, kertek, utak, a rajtuk araszoló járművek. Elképzeli, ahogy a veteményesben gyomlálgató néni most megáll egy pillanatra, kézfejével letörli izzadt homlokát, és töprengve néz a távolodó repülő után…
Ünnepi időszakban vagyunk. Már november elejétől gyakran halljuk, hogy elindult az őrület… Szomorú vagyok ettől, hogy ennyire degradáltuk az egyik legfontosabb ünnepünket. Így valóban nehezen megélhető mélységében az, amit igazán adhatna a készülés.
Nincsenek véletlenek. Pár napja csűröm-csavarom magamban a gondolataimat a tolerancia kapcsán, aminek nem sokkal ezelőtt volt a világnapja. Így advent és karácsony előtt még érzékenyebb. Az elmélet és a gyakorlat között nagy különbség van, főleg ha a toleranciáról beszélünk.
Induló rovatomról dióhéjban annyit, hogy egy őszi konferencia döbbentett rá arra, mekkora igény van (és megunhatatlan) az illem, az etikett és a protokoll témaköre. No, és miért bonbon? Mert azt a legtöbben szeretjük. A hangsúly a legtöbb szón van, mert nem mindenkihez akarok szólni, hanem azokhoz, akik szívesen olvasnak néhány gondolatot ebben a témakörben. Még egy hangsúlyt tennék: a protokoll az erősségem, ezt is szeretném kidomborítani. Bár tudom, az illem és az etikett is mindig kíván ismételni való
Voltak időszakok, amikor megbántam, hogy bemerészkedtem a férfiak uralta lelkészi szolgálat területére. Női lelkészi szolgálatomra sosem tekintettem úgy, mint egy győzelemre, hanem úgy, mint egy kisiklott dolog helyreállítására. Helyrehoztam azt, ami rossz útra tért.
Hét órát kongat a toronyóra. A novemberi este már órákkal korábban a városra ereszkedett. A résnyire nyitott ablakon keresztül a kis konyhába beszűrődnek a közeledő hangok. Magában beszél, veszekszik, mint mindig, amikor tökrészeg.
„Olyan gyorsan elrepült ez az év, hogy időm sem volt lefogyni”– gördül szembe velem a mém. Valaki viccnek szánta, de a poén az, hogy én tényleg így érzem és élem. Közeledik az év vége. Ilyenkor mindig számba veszem a mögöttem és előttem álló év megvalósításait, terveit. Elő is veszem az idénre készített évrendező munkafüzetem.
Sok szép erdős rész van Budapesten is, meg kell hagyni. Persze nem olyan távolságban, mint otthon, ahol sejtelmes hívogatással susog az erdő jó kőhajításnyira, már-már tarkónkba, és majdhogynem papucsban, két fogás megfőzése között is találkozhat vele az ember, ha csöndre vágyik, vagy a tornyosuló feszültséget igyekszik „erdő-gyógyszerrel” oldani. Az otthoni természettel való szimbiózis, szoros összeforrottság érzésből való kikerülés miatt a beton-dzsungel mögött kikandikáló természet hívása szinte állan
Saját bevallása szerint egyszerre nagyon merev és rendkívül rugalmas, elképesztően önfejű és mértéktelenül alkalmazkodó, kütyümániás és bakelitlemezt hallgató. A Proust kérdőív néven elhíresült kérdéssort világszerte sokan ismerik, amellett, hogy szórakoztató eltöprengeni az egyes kérdéseken, sok minden kiderül(het) belőle a kérdezettről. Szőcs Endre, a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár igazgatója válaszolt.
Na, milyen az anyaság? – szegezik nekem a (hülye) kérdést az utóbbi hónapokban sokan. Nem könnyű felelni, pláne pár hét után, „kösz, jól”-nyi hosszúságban… Mint az élet maga: könnyebb és nehezebb napok is vannak.
Utolsó percig odázza a télikabátot és kiscsizmát. Reggelente már-már belecsíp arcába a hideg. Ilyenkor szaporázza lépteit, dzsekijét szorosabban magára fogja, s nyugtázza, ez még belefér. Ezáltal is fenntartva a nyár könnyedségének illúzióját. Aztán egyik reggel már fehér fátylat terít a kerítések tetejére a dér. Nincs pardon.
Szeretem az őszt. Különösen az októbert. Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén. Tizenhét éves voltam. Megérintett az első szerelem. Mit megérintett? Elkapott, mint egy hurrikán.
A baróti származású, Fertőszéplakon élő Edó tíz éve kezdett lekvárok és zöldségkrémek készítésébe hivatásszerűen, és ma már tematikus vacsoraesteket is szervez. Bármit készít, mutat vagy mesél, árad belőle a (be)főzés szeretete.
Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. De hogy az év összes teendőinek jó százaléka arra a bizonyos hétre esett, az holtbiztos. Egy oldalnyi olvasásidőm nem jutott egész héten – ez pedig egyenes út a gonosz boszi jelmez magamra öltéséhez.
Tény, hogy vannak futók, akiknek az ultra jó, de az biztos, hogy anyának lenni is ultra jó. Bármelyiket kezded el, óhatatlanul tolódnak a határok, és azon kapod magad, hogy az újabb és újabb hosszú távok egyszer csak bébitávokká törpülnek.
Szombaton Enikővel ketten vagyunk szolgálatosak. Ő rakja az árut, én kiszolgálok. Úgyis jobb, ha gyógyszerész van elöl.
Hosszú napokon át nézem az otthonom sebeit. Néhány milliméter hasadás függönyön, takarón. Leszakadt akasztó a törlőről és a székpárnáról. Nézem a sebeket, és tervezem, hogy megoldom, kijavítom, begyógyítom, foltozom, ragasztom.
Akinek kisgyermekes szülőként szilveszter éjszakáján egyáltalán sikerült ébren maradnia éjfélig, az is lehet, hogy megfogadott ezt-azt, mint a régi időkben, amikor meg is fogadta, de be sem tartotta. Pont, mint a népmesékben.
A bölcs asszony tudja, hogy a házasság szent intézményének egyik alappillére az egyensúly. Gondolok itt az egyenlő rangú teherviselésre. Ennek elnyerésére és mederben tartására igencsak frappáns szertartásokat találnak ki az unatkozó asszonyok.
Mindig is kíváncsi voltál, hogy miként indul egy televíziós műsorvezető reggele? Vagy éppen arra, hogy milyen tulajdonságot értékel leginkább egy férfiban? Zsigmond-Magyari Izabella, az Erdély Tv műsorvezetője válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Hogyan indul egy kortárs költő reggele, mi jelenti számára a tökéletes boldogságot, és kik a hétköznapi hősei – André Ferenc csíkszeredai költő, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező és szlemmer válaszolt ezúttal a Proust-féle kérdéssorra.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Bardócz Judit fiatalos lendületét és megjelenését bármelyik huszonéves megirigyelhetné, noha Jutka néni 83 éves. A székelyudvarhelyi nyugdíjas hölgy az a típusú nő, akire ránézve az ember azt gondolja: így érdemes élni.
Vagány, bevállalós – summásan talán így jellemezhető az udvarhelyi fitneszedző ruhatára. Az Alter stúdió és közösség megálmodóját a hétköznapokban gyakran sportruházatban látni, de gardróbja számtalan különleges, sokszor egyedi darabot rejt.
Bár úgy kezeljük, de a bábszínház valójában nem egy, kifejezetten a gyerekeknek szóló stílus, hanem a színjátszás önálló műfaja, hangsúlyozza Lukács Emőke bábszínész A pszichológus konyhája februári epizódjában.
A hajfestés sikere nem csak a fodrász rátermettségén, a festék minőségén múlik: legalább olyan fontos, hogy a festett hajat hogyan ápoljuk otthon. Fodrász osztja meg tippjeit a legújabb Kencében.
A japán nők naponta fogyasztanak szójatermékeket, melyek természetes fitoösztrogén-tartalmuknál fogva némileg pótolják a hiányzó ösztrogént. Felénk kétes a híre a szójának, pedig a fermentált készítmények, a tofu, a tempeh, a miso rendkívül egészségesek.
Van egy hely az otthonunkban, amit naponta legalább egyszer meglátogatunk. Sokszor rohanva. Néha sóhajtozva. Néha elégedetlenül. A ruhásszekrényünk.
Bármerre nézünk a teraszról, fenyőerdők ölelnek körbe, nyugalmat sugározva. Csíkcsomortánban vagyunk, a település fölé emelkedő dombok egyikén gyönyörködünk a tájban, Fröhlich Orsolya és Mihály László szívélyesen vezetnek körbe otthonukban.
Első emlékeim a savanyú káposztáról a nagyszüleimhez kötődnek. Telente gyakran sült pityóka a lerben, sóval, vajjal (ha volt) fogyasztottuk, na és természetesen hersegő káposztacikával, káposztalével. A jó káposztalé számomra azóta is felér a limonádéval.
Tudtad, hogy egy ember átlagosan évente 72 kilogramm élelmiszert pazarol el? Hogyan lehetnénk tudatosabb vásárlók, fogyasztók? Erről is kérdeztük Antal Imolát, a Food Savers kezdeményezés kommunikációs szakemberét.