Az asszony a ház tornácán bontogatja a borsót. A délutáni nap elől húzódott be az árnyékba, de az sem hoz enyhülést. Lerekedt, fülledt meleg van, a levegő szinte belélegezhetetlenül párás és moccanatlan.

Gyakran hallunk a generációk közti mélyülő szakadékokról: az idősebbek nehezményezik, hogy a fiatalok már nem néznek fel rájuk, kirepülni készülő gyermekeikkel szemben a szülők tehetetlennek érzik magukat. Az ifjak pedig bizonytalanok az érzelmi támasz és megértés hiányában. Ez lenne korunk (egyik) nagy problémája? Júliusi mellékletünkben igent mondunk az új generációra.

A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.

A korkülönbség nem akadály – hangzik el gyakran a párkapcsolatokkal összefüggésben. De vajon így van-e, amikor családon belül távoli generációk próbálnak szót érteni egymással, akiket akár 50–60 év választ el egymástól, annak tapasztalataival és érzelmi, lelki örökségével?

Lilla 14 éves, könyvmoly, mondja, s én tudom róla. Mindig úgy találkozunk, hogy megkérdezem, hogy most épp mit olvas, ő pedig igazi recenzor módjára összesít, felvezeti a témát, és röviden elmondja a sztorit, majd azt is, hogy ő, személyesen hogyan kapcsolódik ehhez. Lilla nem félénk, inkább megfontolt, csendes, szemei mindig nyitva, hogy engedjenek be a világból minél többet. Ebben a csendességében ültünk le, köröttünk az épp álmosszeműen nyújtózkodó természet.

Elég sokunknak napi gondja, hogy a pénzt megoldja, beossza, jusson elegendő, amire szükséges. Lehet egyáltalán annyit keresni, amennyi kell egy családnak, vagy marad mindig a havi újratervezés, amiből valami mindig kimarad?

Hamarosan itt a tanév vége, a jó tanulóknak mindenki gratulál, én is, munkájukért, szorgalmukért megérdemlik az elismerést, a jutalmat! De jó-e, ha az iskola csak a tanulmányi- és versenyeredményeket, esetleg a sportban elért sikereket értékeli?

A végtisztességtevő menetet nálunk a zászlóvivők vezetik. Rendszerint négyen vannak. Amennyiben a halott nő, a zászlóvivők nők, amennyiben a halott férfi, a zászlóvivők férfiak. Őket követjük mi: lelkész, énekvezér, gondnokok.

Keep smiling, azaz légy mindig vidám, csak mosolyogj! Légy pozitív! Jól ismerjük ezeket a divatos szlogeneket, de bizonyára azt az érzést is, amikor belül csak úgy forrongunk, izzunk, de – mert ezt várják el tőlünk – kényszeredett félmosollyal fejet hajtunk, bent maradunk munkaidő után is egy feladatra, lebonyolítjuk a családi nagyebédet, lemondunk a kozmetikusról, mert valami „fontosabbat” várnak el tőlünk.

Közeledik a tanév vége. Diákok és pedagógusok számlálják bőszen, hogy hányat kell még aludni a nagy napig? Mikor kerül végre nagy kajla betűkkel a táblára Ó, IÓ, CIÓ és társai után a VAKÁCIÓ? Nehéz évet hagyunk magunk mögött mindannyian. Én épp a harminchatodikat, amit a tanítói pályán töltök. S most, a  pedagógusnap apropóján – amúgy józsefattilásan – meglepem magam. Na nem egy kávéházi szegleten írt költeménnyel, hanem egy kis szubjektív elmélkedéssel.  

Nőnek lenni. Felkavaró és indulatokat gerjesztő kérdés is tud lenni, ahogy manapság annyi minden. Feladatok, szerepkörök sokasága, megfelelés az elvárásoknak, hagyományoknak, miközben mi magunk is megkérdőjelezzük, hogy hol vannak a keretei, határai női létünknek. A kibeszéléssel segíthetjük egymást, de végeredményben magunknak kell megtalálni az önazonos válaszokat. Erre keresi saját válaszait Zillmann Zsuzsa állandó szerzőnk.

Amikor hűtőszekrényünk még nem volt, forró nyarakon a kútba engedtük le kötélen az edényt, vagy a hátsó pince legsötétebb sarkában helyeztük el, amit későbbi fogyasztásra szántunk. De ma már nincs szükség se kútra, se pincére, még kamrára sem...

Színház az egész világ, mégis sokszor a színpadokon felelevenedő élethelyzetek, poénok mögé rejtett tartalmak úgy képen tudnak vágni, hogy napokig, akár hetekig cipeljük magunkkal az élményt. Van eset, mikor mosolyogva kelünk az emléktől, van, amikor fel-felkacagunk, ha a fejünkben visszhangzik egy velős mondat, de akad olyan is, ami egyenest boldogtalanná tehet.

A péntek este már homályos a heti fáradtságtól, most már valami izgalmasat csinálnának a lányok. Nálunk van Júlia, Rózával épp egy festészeti foglalkozás után kedvet kaptak, hogy itthon is folytassák. Egymásnak rajzolnak, titokban, nem szabad ránézni a másik rajzára, mert meglepetés – mondják kacagva nekem, hogy mi is a játékszabály. Akartok közben beszélgetni? Felteszek egy pár kérdést, és arra kellene válaszolni. Érdekel, hogy mit gondoltok, mitől vagytok ti kislányok – vezetem fel kicsit félve a mond

A papilak déli ablakaiból a tornyot és a templomot látni. Már 26 éve nézem ezt a tornyot és ezt a templomot, de minden ránézéskor ölébe kap az örökkévalóság. Nyolc évszázad imáját, zsoltáros énekét vélem hallani, nyolc évszázad harangzúgása emel, nyolc évszázad kiszaggatott harangjátéka fog síróra, nyolc évszázad hite ad erőt.

Szombat volt, de korán felébredt. Kávét főzött, bevitte a még alvó férjének is, letette az éjjeliszekrényre. Pizsamában ült ki a teraszra, a nap felé fordult behunyt szemmel, beszívta a friss levegőt, próbált örülni a ritka pillanatnak.

Ez az egész nőkérdés hosszú ideig nem érdekelt. Azon túl, hogy hatodikban a tornatanár a fiúkat ütötte, a lányokat meg nem, vagy, hogy a magyartanár kiküldte az osztályból a fiúkat, hogy hóvirágot vegyenek a lányoknak március 8-án, nem igazán találkoztam a nőket érintő megkülönböztetéssel. Nálunk anyukám volt a fő kenyérkereső, és apukám takarított meg főzött.

Tolom a porszívó rúdját, naponta többször is, változó mértékű düh kíséretében. Ilyenkor rettenetesen sajnálom is magam, hogy én ezt kell csináljam, hogy senki nem intézi el a dolgait maga után, hogy hiába beszélek, hogy ezek tényleg nem látják, hogy egész nap ezt csináltam, még egyszer minek kell szemetelni, piszkolni a házban. Minek...