Szempont

Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy ez az időszak, a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász. Néhány hete azonban felismertem magamban a reményvesztettséget... Fiatal vendégszerzőnk vívódásai kiégésről és reményvesztettségről, a továbblépés szükségességéről és bénító félelmeiről.

Kedves meglepetésként ért egyik reggel, iskolába menet a járdára festett ugróiskola: színes rajzok ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól.

Érdekes, hogyan fordulnak át a családi piros betűs ünnepek szívfacsaró emlékezésbe az idő múlásával. A temetőben járva gondolkodom el mindig azon, hogy az egykor szenvedélyes életből sokaknak mára már csak az emlékezés maradt.

Napjaink fiataljai az a generáció, akik számára a legegyszerűbben megszerezhető a tudás. Ennek ellenére, mintha egyre nagyobb nehézségekkel kellene megküzdeniük a munkaerőpiacra való belépés esetén és a munkaerőpiacon való megmaradás érdekében is. HR szakemberek szerint azonban az önkéntesség növeli a fiatalok elhelyezkedési esélyeit.

Tojásszag van. Az ajtóm alatt ujjnyi rés, onnan szivárog. Karácsony másodnapja van, de a tojásszag már fél éve mindennapos. Társbérlő. Zsidó fiú, nagyon udvarias. Csak a tojás ne lenne. Norah seftel a konyhában, szimatol: vajon a lakótárs kidugja az orrát? Ha igen, lecsap rá, mint a sas, éhesen vadászva egy kis tojás darabra: egy szóra, egy mosolyra. Nagyon szociális lény. Vajon kitől örökölte? Kicsi drágám.

Valami történik a világgal, valami nem olyan már, mint volt. Olyan sok a furcsaság, s az emberek is egyre komorabbak. Nem látni mosolyt az arcokon. De hát minek is örülnének, amikor minden olyan gyorsan változik, és nem tudhatjuk, mit hoz a holnap? S a fiatalok! Ők aztán a lehető legfurábbak, minden más közepette.

Borongós vasárnap van. Május első vasárnapja, anyák napja. Számomra ez a nap pont olyan, mint az év bármely más vasárnapja. Nekem már nincsen anyám, sem gyermekem. Így nincs is különösebb okom örvendezni, ünnepelni, sem úgy általában a témával foglalkozni. Lehet, hogy eszembe se jutna, hogy ünnep van, ha a közösségi médiában ne jönne szembe velem a temérdek anyák napi köszöntő.

Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…

A végtelenség partjáról integetve eszmélek rá, hogy negyvenévesen is gyermekként viselkedtem, számonkérő, hisztiző, követelőző gyermekként veled. Tudom, hogy te nem haragszol rám. De én ezt csak nemrég értettem meg.

Soha korábban nem aláztak- és bántottak úgy meg, mint amikor azt vágták a fejemhez: „mi a gyermek-, nem pedig az anyuka érdekeit tartjuk szem előtt...” Nem tudok szoptatni. Eléggé fájó ez önmagában is, nem kell hát megkövezni is.

Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.

Hóbortos az időjárás, így áprilisban. Csontig hatoló szél kavarja a szakadó havat odakint, legbelül pedig a tavasz melengető napsugaraira vágyunk. Egyre közeleg a húsvét, a böjt időszaka azonban nem járt még le, ez az időjárás pedig akaratlanul is azt az érzést kelti, mintha a természet is a feltámadás napját várná a tavaszi újjászületéssel. De bennünk mi hozza el az újjászületést?

Nem barátok. Ellenségek inkább, így tanítottak minket. A haragos nő hisztis, fúria, boszorkány. A nő legyen csendes, szende, kedves, mosolygós. Haragudni bűn és bélyeg.

Amint a napokban azon merengtem, hogy mit is tud hozni nekem az idei újjászületés, megfordítottam a kérdést: vajon mit teszek én annak érdekében, hogy készen álljak az újjászületésre, a szentséges feltámadásra? Tisztaságot, igen, tisztaságot kell varázsoljak, szépen, lassan, kintről befelé, magam körül. Hol kezdjem?

Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Egy kisgyermek ül nálam, a kabinetben, nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek.

Böjt van. Legalábbis annak, aki tartja. Nekem igen. Lelki fejlődésem új állomásán vagyok, egy olyan helyen, ahol értem és érzem, hogy a böjt jó nekem. Összhangban vagyok vele, érzem, hogy segít. Megkönnyít, felemel, tisztít.