Szempont

Jegenyefára mászni nehéz feladat. Karcsú, hosszú törzsén csak azok tudnak felkúszni, akik igazán jó formában vannak. Mint az egészséges gyermekek. Amilyenek mi is voltunk. Megtalálni egy fészket a lombkoronában maga volt a kinyilatkoztatás édes pillanata.

Nagyon összetett téma a nők elleni bántalmazás, családon belüli erőszak, sokat is foglalkoznak vele, és mi most nem is teljes mélységében, komplexitásában közelítjük meg, csak egy kis szeletét járjuk körbe. Olyan téma ez, ahol nők, férfiak, közösségek túl kellene lépjenek a közönyös hozzáálláson.

Lakásunk ablakából egy piacra látok, tízéves kisfiú pakolgatja az „áruját”. Műanyag poharakba ribizlit, egrest, málnát adagol, néha be-bekap egy-egy szemet. Mint később kiderül, ő szedte a gyümölcsöt a kertjükben, és a bevétel is az övé: biciklire gyűjt.

Az aranyló búzatenger, mint karcsú balerinák karja, kecsesen hajladozik a szél meglebbenő játékában. A forróság néha délibábokat rajzol a pusztaságra, rátelepszik a domboldalakra, s a fennsίkok, melyek zordabb hónapokban is büszkén tűrik megpróbáltatásaikat, kiterίtik zubbonyaikat, hagyva, hogy sárgásra fakίtsa őket a perzselő nap.

Vannak olyan kicsi székelyföldi falvak, amelyekre több száz éves templom vigyáz. Ilyen kicsi, létszámában és kiterjedésében is jelentéktelen falu Homoródszentpéter. Ám templomának legrégibb kövei bizonyítottan nyolc évszázad hitéről vallanak.

Röviden: amennyi akar. Tudom, nem ezt mondják a magazinok és az Instagram, na de szerintem mindenki lélegezzen egy mélyet, és élje úgy az életét, ahogy ő tartja egészségesnek. Ez a kilós dolog nagyon személyes ügy. Éppúgy, mint az etika.

Sokáig nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy én szerencsétlen vagyok, nekem semmi nem sikerül, és sok időbe telt, amíg szembenéztem azzal, hogy ez nem így van. Egy mélyen elültetett kódolással hajszoltam magamat rendre a kudarc érzésébe, sőt, abba hajszoltam magamat akkor is, ha egyérteműen siker ízűnek kellett volna lennie az eredménynek.

Hetek óta záróvizsgáktól hangosak a híradások, kicsengettek itt is, ott is, elballagtak a nyolcadikosok, felnőttek a gimisek, lezajlott az érettségi. A tételek összeállítása ilyen volt, a javítókulcs olyan, a tanárok, a szaktárca, a miniszterek és kantinosok véleményeztek, az eredmények oszlopokban sorakozva megérkeztek. A számok halmazában, a statisztikák elemzése során és az átlagszámítások között ismét csupán a diákokat felejtettük el, mint érző ismeretleneket a függvényekben.

Bár nem várakat vagy kastélyokat foglalnak el, az emojik továbbra is uralkodnak az internetes kommunikációban. A mosolygós-, szomorú-, maszkos-, táncoló-, ideges-, szerelmes- stb. hangulatjelek használata főként a fiatalok körében mindennapos, de olyannyira, hogy ha elmarad egy vigyorgós emoji a mondat végéről, úgy érzem, az illető haragszik rám – vallja huszonéves kolléganőnk, Fülöp Orsolya. Ugyanakkor azt is tőle tudjuk, virtuális beszélgetőpartnerünk mit érezhet egy-egy el nem küldött szívecske okán.

Tanár néni, legyen szíves, raboljon el! – szó szerint ezt mondja nekem egy kamaszlány nevetgélve az iskola folyosóján, a tanév vége előtt. Nem tudtam meg, miért nem várja a vakációt, de nem ő az egyetlen gyerek, akinek nem jó hazamenni.

Elkezdődött a vakáció! Elballagott minden tizenkettedikes diák, elbillegett minden nyolcadikos, negyedikes tanuló, nagycsoportos óvodás. Szeptemberig senkinek sem jut eszébe házi feladatot írni, ceruzát hegyezni, füzetet, írószert vásárolni, egyenruhát mosni. De mielőtt végleg elfelejtenénk az iskolát, gondoljuk át, hogy ténylegesen mennyibe került az, hogy ingyen járhatnak a gyermekeink iskolába, óvodába.

A felnőtté válás során valahogy megtanuljuk megfelelően érvényesíteni ezeket a kijelentéseket. Valahogy: mert számos alkalommal értelmezték épp ellenkezőleg a megerősítést vagy a visszautasítást, netán a hallgatást.

Kamaszként a széna betakarítása, a pityókaszedés vagy éppen a fahordás nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Az osztálytársaimmal ellentétben, én nem vártam annyira a nyarat, mert tudtam, hogy milyen sok munka vár rám. A család nagy volt, de édesapám mindig ragaszkodott ahhoz, hogy én is kivegyem a részem a munkákból. Mindig korán keltünk, összepakoltuk az ebédet, és hol traktorral, hol biciklivel, de olyan is volt, hogy gyalogosan indultunk útnak.

Magam elé képzelem a júniusi forróságban a római kori, fallal körülvett Barcino (Barcelona elődje) maradványaira épült középkori templomokat és palotákat. A mai negyed nemcsak a település történelmi központja, hanem a katalán város szíve-lelke is.

Az elvándorlási kedv nem újkeletű dolog, elsősorban a fiatalabb korosztály érintett, hiszen családdal már kevesebben vállalnak be ilyen kalandokat. Sok nehézséggel jár, mégis vállaljuk a kockázatot. Van, aki haza jön, és van, aki egy életre elkötelezi magát.

Középső fiunk ballagása volt. Ezek azok a napok, amikor jó, ha megfelelő mennyiségű zsebkendő van nálunk. Nem akarunk sírni, a könnyek mégis patakzanak. Nem akarjuk szomorítani a gyermekünket, mégis jólesik, hogy felszakadhat valami kimondhatatlan a lelkünkben.

Röviden: ahányszor jónak látja. Pár hete Balogh Petyával tartottam előadást Csíkszeredában a cégek egészséges növekedéséről. Petya sikeres vállalkozó, aki a cápás műsor egyik főszereplője Magyarországon és rém okos. Petyától bármikor kérnék tanácsot, pedig nem is a férjem. És nem azért kérnék, mert nadrágot visel, hisz ahogy nem érdekel, hogy mibe öltözik egy vállalkozó nő, úgy az sem érdekel, hogy mibe öltözik egy vállalkozó férfi. Egyszóval Petyától akkor is tanácsot kérnék, ha szoknyát viselne, mert P

– Az én férjemmel még veszekedni sem lehet. Egyszerűen nem szól semmit, egy darabig hallgat, majd feláll és szó nélkül otthagy. Hát ettől pipa vagyok.

– De mi a gond a te uraddal? – kérdezte a barna.

– Röviden? Tutyimutyi.