Szempont

Jézus két évezreddel ezelőtt járt a földön, Leonardo da Vinci 570 éve született, de a megváltás és az árulás párhuzama örök harcként vonul végig az emberiségen. Egy tálba nyúlnak, egyszerre a szeretetre és a gyűlöletre alapozó szándékok.

Mindig várakozásokkal telnek az ünnepeink. Készülünk rá, és forgatókönyveket ír előre az elménk, amelyben együtt vagyunk szeretteinkkel, finomak az ételek, kedvesek és jókedvűek a jelenlévők, és az otthonunkat a szeretet tisztasága lengi be.

Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.

Fiatalon ritkán foglalkozunk azzal, hogy mennyi zöldséget eszünk, iszunk-e elegendő vizet, vagy alszunk-e nyolc órát. Gyorsan élünk, mindent kipróbálunk, folyamatos pörgésben vagyunk. Ahogy mondani szokták, semmi nincs ingyen, és az árat meg kell fizetni. A test jelez, mindenre reagál, s ha süket fülekre talál, akkor kegyetlenül odacsap. De a mi érdekünkben.

Röviden: ahogy akar. Merthogy a nadrágkosztümöt ugyanúgy le lehet költségként írni, mint a virágos maxi ruhát vagy a pizsamát. De kérdezd meg a könyvelőd.

Borúra derű jön, eső után napsütés, a rossz dolgokat jó követi – ez a remény tartja bennünk a lelket. Még akkor is, ha nem tudjuk mennyit kell várni a fordulatra. Mondhatni, napjainkban ez már kollektív várakozás, mert oly mértékben összekapcsolnak minket a világ eseményei, ahogy a legtöbben eddig nem tapasztaltuk.

Vasárnap újra szavaztam. Mint ahogy minden választás alkalmával, éltem eddig is demokratikus állampolgári jogommal, amikor erre lehetőségem nyílt. És tenni szándékozom, amíg csak fel tudom emelni a tollat. Felemelt fejjel, büszkén és boldogan.

Nagyi az élet minden területén határozott elképzeléssel rendelkezik, és szereti elrendezni a dolgokat. Nincs ez másként a saját halálával, sőt, temetésével sem. Ezúttal Nagyi búcsúzik – nem csupán az unokától, de az olvasóktól is.

A hivatalos meghatározás szerint a kényelem a testi jóérzés állapota, az ezt elősegítő körülmények és dolgok együttese. Ez az érzés mindenkinek mást jelent, és eszközökkel vagy sem, de igyekszünk megteremteni magunknak a körülményeket. A világháló kiszélesítette a lehetőségeket, olyannyira az életünk része lett, hogy idejét sem tudom annak, mikor töltöttem el egy napot kütyük nélkül.  De hol a határ? Mikor látja kárát az életünk a nagy kényelemnek?

Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.

„Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.” (Petőfi) A mesékben hosszú éhezés, szegénység, megaláztatás, igazságtalanság vagy kizsákmányolás után érkezik varázslatos módon a boldogság: a főhős mellé szegül a szerencse, sikerül túljárnia mindenki eszén, jó tett helyében jót kap, rátalál a szerelem, és boldogan él, amíg meg nem hal. Mindannyian erre vágyunk, hogy valahogyan odaérjünk az életünk azon állomásához, amikortól már örökre boldogan élhetünk.

Nehéz ügy háborús időben írni. Mert semmiség, ami velem történik. Ami a mindennapjaimban zavar, amitől kiborulok, mind önző problémák, amik tényleg nem számítanak. Kitöltik ugyan a napokat, de vajon hányan voltunk konkrét menekülési helyzetben eddig? Amikor tényleg élet-halál a kérdés. Én ugyan voltam, és már többször hagytam hátra szinte minden kísérő tárgyamat, de ami most történik, elképzelhetetlen, nem hinném, hogy jól lehet ilyenkor dönteni. Csak dönteni kell, és menni előre.

Meg kell várni az aratás idejét, akkor lehet különválogatni a búzát a konkolytól. S amíg várjuk, hogy eljöjjön az aratás ideje, szeretetünk minden napsugarával s csendes esőjével, táplálnunk kell a szárba szökkenő vetést: a gyermeket.

A kaszálók fehér, hosszú estélyikben pompáztak, a széleiken megbúvó kopár bokrok csipkét rajzoltak a hófehér lepelre. Odébb a fenyvesek még fehér pamacsokat ringató tüllszoknyái bár hűvös idő látszatát keltették, déltájban már a rügyek ki-kimerészkedtek a helyüket elfoglalni, s lassacskán birtokba vették a gallyakat. Minden bódίtóan csendes volt, s felsejlett a láthatáron a tavasz.

Kislányként az írott szóval akartam segíteni az embereknek. A barátaim gyakran összekevernek a bloggerekkel. Pedig néha vért izzadok azért, hogy egy cikk, amit megírok, teljes legyen. Segíteni próbálok az olvasónak, hogy ne maradjon közömbös a világgal-, sem pedig önmagával szemben.

„Úgy is lehet élni, hogy beletörődöm, sodródom, azt mondom, hogy hát ez a sors keze, nem lehet változtatni rajta, tűrni kell, ilyen az élet, ez van, ezt dobta a gép. De akkor hol a szabad akarat? Van olyan egyáltalán?” Zeck Julianna vendégszerzőnk szerint – akire nagy hatással volt Orvos-Tóth Noémi „Szabad akarata” – van.

Időről időre jönnek az életünkben olyan szakaszok, amikor kicsit lelassulunk (no, nem a Covidra gondolok), egyszer csak megkérdőjeleződik az addig megtett út, vagy történik valami, ami felülírja korábbi nézeteinket, de az is lehet – egyszerűen már nem érezzük jól magunkat abban, amiben vagyunk. Gyakran ezt kifejezetten az életközéppel hozzák összefüggésbe, de mi most nem föltétlenül erre gondolunk. A rugalmasság, alkalmazkodóképesség, újratervezéshez való hozzáállásunk több annál, mint tíz-húsz évente m

Nőnek lenni olykor bonyolult. És bevallom, néha félelmetes. Szorult helyzetekben sokszor gondolok arra, milyen jó lenne egyszer-egyszer férfiként gondolkodni. Higgadtan és logikus fejjel nézni mindent. De magamból nem fordulhatok ki.