Még engem is meglepett az idei egyetemre felvételiző fiatalok szakpreferenciája, mely szerint alapképzésben a pszichológia szakra volt a legnagyobb a tülekedés Románia nagyobb egyetemi központjaiban: a bukaresti egyetem pszichológia szakára 12 jelentkező, a jászvásári egyetemen 7 jelentkező, a brassói egyetemen pedig 38 jelentkező jutott egy helyre. A kolozsvári Babeș-Bolyain a második legnépszerűbb szak volt a pszichológia.
Többször cikkeztünk már a szülések körüli traumákról, visszaélésekről és csalódásról, de csak ritkán emeljük ki, ha valami emberséges, olajozottan működik, netán kiváló. A gátizom-erősítő intimtorna élményeimről írtam néhány hónapja, akkor még szülésre készülve. Az élet azonban úgy hozta, hogy császármetszéssel segítették világra a gyermekem, de ez számomra nem jelentett csalódást, pláne olyan messzemenően pozitív kórházi környezetben, amilyenre álmomban sem gondoltam volna, ráadásul nem méregdrága magán
Életünk legtöbb időszakában van bár egy olyan közösség, amely nagyon erősen hat ránk, amely meghatározza azt, hogy miként és milyen irányba fejlődünk, a család és barátok mellett jó megtapasztalni más társaságokat is. Egy új közösség tagja lenni olyan, mintha mindent tiszta lappal kezdenél, ahol önmagad lehetsz, ahol tudod már, hogy mit tudsz adni, hol vannak a határaid, csak azt nem tudod még - és ez lehet a nagy meglepetés! -, hogy mit tanulhatsz, és mit kaphatsz te egy ilyen közösségtől.
Van olyan ember, aki nem tud adni, és nem tud elfogadni ajándékot természetes szelídséggel. Képtelen rá. Amikor valaki megajándékozza őt, olyan arcot vág, mintha bántást kellene elviseljen, valami megmagyarázhatatlan undor ül ki az arcára. Aztán amikor ő kellene ajándékozzon, azt olyan gesztussal vagy olyan kísérő mondattal teszi, hogy a megajándékozott úgy érzi, mintha meglopta és nyomorba döntötte volna szegényt. Számomra rejtély, mi lappanghat az ilyen ember szíve mélyén.
Reggel van. Az idegen függöny virágmintáját kezdem szokni, már nem az otthoni hálószobám sarkaiban keresem az ébredést. Bekapcsolom a bevált gyerek-ébresztőt, a magyar népmesét, ki tudja hány századikszor, aztán kisuhanok. Az egy szál fekete tusvonallal módszeresen a napi mosolyt is felkontúrozom az arcomra. Nem mesterkélt, nem kényszeres, belülről fakadó. A mozdulat csupán emlékeztet, hogy ne feledjem el: minden rendben van.
Olyan bizonytalan vagyok…Vagy mégsem? Valahogy nem tudom megtalálni, milyen mozgást kíván a testem rendszeresen, melyik az a mozgásforma, amiért hetente többször sportcipőt ragadnék, hagynék munkát, mosatlant, családot, és rendszeresen, lankadatlanul űzném. Én a különféle edzésformák svédasztaláról kíváncsian csipegettem, kóstolgattam sokfélét: csoportos, táncos és súlyzós ugri-bugrit, kosarazást, edzőtermek gályarabok hangulatát idéző küszködését, személyi edző motiváló közbenjárását, szaladást, úszást,
Belém nyilallt a kérdés. Mit tudok Istenről? Azt, hogy sokszor úgy érzem, próbára tesz, hogy sokszor úgy érzem, szolgáltam Őt eleget, elfogadtam akaratát olyankor is, mikor nekem nem tetszett?! Ahogy a kisfiút néztem, megláttam benne kisgyermek önmagamat.
Te szoktál köszönni a tanáraidnak? – szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj…
Meggyőződésem, hogy pontosan az ilyen öregektől van, amit tanulni: életről, küzdelemről, munkáról, akarásról, családról és a változásokhoz való alkalmazkodásról. Nyolcvanhat év keserédes tapasztalatai lencséjén keresztül gyakran mesél a dolgok változásáról.
Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy ez az időszak, a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász. Néhány hete azonban felismertem magamban a reményvesztettséget... Fiatal vendégszerzőnk vívódásai kiégésről és reményvesztettségről, a továbblépés szükségességéről és bénító félelmeiről.
Kedves meglepetésként ért egyik reggel, iskolába menet a járdára festett ugróiskola: színes rajzok ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól.
Érdekes, hogyan fordulnak át a családi piros betűs ünnepek szívfacsaró emlékezésbe az idő múlásával. A temetőben járva gondolkodom el mindig azon, hogy az egykor szenvedélyes életből sokaknak mára már csak az emlékezés maradt.
Napjaink fiataljai az a generáció, akik számára a legegyszerűbben megszerezhető a tudás. Ennek ellenére, mintha egyre nagyobb nehézségekkel kellene megküzdeniük a munkaerőpiacra való belépés esetén és a munkaerőpiacon való megmaradás érdekében is. HR szakemberek szerint azonban az önkéntesség növeli a fiatalok elhelyezkedési esélyeit.
Tojásszag van. Az ajtóm alatt ujjnyi rés, onnan szivárog. Karácsony másodnapja van, de a tojásszag már fél éve mindennapos. Társbérlő. Zsidó fiú, nagyon udvarias. Csak a tojás ne lenne. Norah seftel a konyhában, szimatol: vajon a lakótárs kidugja az orrát? Ha igen, lecsap rá, mint a sas, éhesen vadászva egy kis tojás darabra: egy szóra, egy mosolyra. Nagyon szociális lény. Vajon kitől örökölte? Kicsi drágám.
Valami történik a világgal, valami nem olyan már, mint volt. Olyan sok a furcsaság, s az emberek is egyre komorabbak. Nem látni mosolyt az arcokon. De hát minek is örülnének, amikor minden olyan gyorsan változik, és nem tudhatjuk, mit hoz a holnap? S a fiatalok! Ők aztán a lehető legfurábbak, minden más közepette.
Borongós vasárnap van. Május első vasárnapja, anyák napja. Számomra ez a nap pont olyan, mint az év bármely más vasárnapja. Nekem már nincsen anyám, sem gyermekem. Így nincs is különösebb okom örvendezni, ünnepelni, sem úgy általában a témával foglalkozni. Lehet, hogy eszembe se jutna, hogy ünnep van, ha a közösségi médiában ne jönne szembe velem a temérdek anyák napi köszöntő.
Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…
A végtelenség partjáról integetve eszmélek rá, hogy negyvenévesen is gyermekként viselkedtem, számonkérő, hisztiző, követelőző gyermekként veled. Tudom, hogy te nem haragszol rám. De én ezt csak nemrég értettem meg.
Eleinte csak a háta mögött hívták füvesasszonynak a helybéliek, aztán úgy döntött, ha már így alakult, „hivatalosan” is felveszi a nevet. Gáspár Hajnalnál, Zetelakán jártunk.
Öt gyermek, négy fiú és egy lány édesapja, az Oklándi Unitárius Egyházközség lelkésze, ugyanakkor feleségével, Csillával a szovátai Sirülők néptáncegyüttes oktatója immár tíz éve. Júniusban elsőként Tőkés Lóránt válaszolt villámkérdéseinkre.
Hónapok óta figyelem az anyatársak táskáit: hogyan tudnak mindent is belezsúfolni naponta, ötleteket lopok, miként lehet még profibban felkészülni a mindennapok váratlan kihívásaira. Innen jött a kíváncsiság: mit cipelnek táskáikban szerzőink magukkal?
Édesanyám, maga nem értheti, nincs is annál szebb és jobb, mint amikor van egy ilyen bandád. Mindenkit ismersz már totyogós korod óta, és bár szétszéledtetek, a füttyszóra rohantok, és csak ültök a nyári estéken a poros utcán, és lógatjátok a lábatokat.
Engedd el tévedéseidet. Bízz Istenben, megbocsát a Teremtő. Ne légy túl kegyetlen önmagadhoz. Tévedéseidet nem tudtad kikerülni. Nem tudtad megvédeni magadat tőlük. Jönniük kellett. A tévedéseknek.
Dühös vagyok az ébresztőre. Nem ér, hogy máris reggel van. Amikor olyan melegen és puhán ölel körül az ágy. Nyújtózkodom egyet. A madarak reggeli csicsergését hallva, máris öröm férkőzik a szívembe, hiszen tavasz van végre…
Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. De hogy az év összes teendőinek jó százaléka arra a bizonyos hétre esett, az holtbiztos. Egy oldalnyi olvasásidőm nem jutott egész héten – ez pedig egyenes út a gonosz boszi jelmez magamra öltéséhez.
Tény, hogy vannak futók, akiknek az ultra jó, de az biztos, hogy anyának lenni is ultra jó. Bármelyiket kezded el, óhatatlanul tolódnak a határok, és azon kapod magad, hogy az újabb és újabb hosszú távok egyszer csak bébitávokká törpülnek.
Szombaton Enikővel ketten vagyunk szolgálatosak. Ő rakja az árut, én kiszolgálok. Úgyis jobb, ha gyógyszerész van elöl.
Hosszú napokon át nézem az otthonom sebeit. Néhány milliméter hasadás függönyön, takarón. Leszakadt akasztó a törlőről és a székpárnáról. Nézem a sebeket, és tervezem, hogy megoldom, kijavítom, begyógyítom, foltozom, ragasztom.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Pap Kriszta sokszor kipróbálta magát modellként, de ez szinte soha nem az ő ötlete volt. Nagyon szereti kitalálni azonban, hogy mit szeretne viszontlátni a róla készült felvételeken: legyen az a saját kismamafotózása, vagy épp ez a mostani fotózás.
Más élményt nyújt egy ital, ha madárcsicsergés közepette vagy egy zajos bevásárlóközpontban fogyasztjuk. Egy jó társasággal vagy a szerelmünkkel egy hűs teraszon, lassan elkortyolt ital a nyár egyik legszebb pillanata lehet.
A nyár a szabadság, a vízpartok és a hosszú esték évszaka. Ilyenkor a bőrünkre kenjük a fényvédőt (!), figyelünk a megfelelő folyadékbevitelre, és igyekszünk elkerülni a leégést. A hajunkról azonban sokszor megfeledkezünk.
Gyermekkori emlékeim egyik legkedvesebbike, amikor a szüleim nyár elején hazaállítottak egy maroknyi frissen szedett eperrel. Vagy zöldborsóval. Sáros újkrumplival a mezőről. Az elsőket megkóstolni, illatukat beszívni ötcsillagos élmény volt.
Nőies, határozott és harmonikus – így jellemzi saját stílusát Csillag-Simon Gabriella marketinges és rendezvényszervező. Inspirálják a vagány nők, az elsők a déd-, majd nagymamája és az édesanyja voltak. Jelenleg gardróbjára a munkája hat a legerősebben.
Az erdő-mezőjárás kiégésmegelőző kiszakadás a városi létből, remekül csendesíti a mókuskerék-stresszet. A kíméletesen gyűjtött növények feldolgozása, a közös főzés pedig jó alkalom egymás alaposabb megismerésére, kapcsolódásra, közelebb engedésre.
A rendezvényszezonban sok olyan nő is előveszi a sminkkészletét, aki a hétköznapokban alig vagy egyáltalán nem festi magát. A tartós alkalmi smink a bőr előkészítésén és a helyes technikákon is múlik, hangsúlyozza Burján Krisztina kozmetikus-sminkes.
Nyáreste van. A nap már éppen lemenőben, a kert csendjét sürgés-forgás, edények csörömpölése, nevetés veri fel. Nemsokára füst száll fel, majd az összetéveszthetetlen illat, amely lassan betölti a teret. Megérkeztünk. Az élet valódi ritmusához.
Nem opcionális, nem is szezonális, és nem luxus – alapvető egészségvédelmi eszköz a fényvédő kence. A bőrgyógyászok és a modern orvostudomány egyértelműen állítják: a rendszeres fényvédelem az egyik legfontosabb dolog, amit a bőrünkért tehetünk.