Szempont

Amikor kislányt vagy kisfiút nevelünk, tapasztalhatjuk, hogy milyen rejtélyes, feltartóztathatatlan, már foganásuk pillanatában kódolt erők törnek felszínre érdeklődési körük kialakulásában, játékaikban. Hogy a környezet ebbe milyen szinten tud beleszólni, azt még a tudomány is csak saccperkábé szinten tudja megállapítani, jelenleg a gének javára. Ezért tartottam először nevetségesnek, mostanra pedig már egyenesen ijesztőnek a nyugati gyermekidomítás-trendek közt egyre inkább eluralkodó uniformizáló töre

Gyakran láthatunk olyan videókat, amelyekben azt mutatják be, hogy a pár száz dolláros ruháknak vannak pár tíz dolláros párjaik, amelyekben pont úgy néz ki az ember, mint a luxusmárkák termékeiben. Mégsem ritka az, hogy a drágábbat vásároljuk. Vagy legalábbis arra vágynánk. De miért is?

A külsőnk elfogadása miatt a legtöbben harcot vívunk életünk során valamilyen formában, a kérdés, hogy mikor és hogyan sikerül azt megnyerni. Az ember alapvetően pőrének teremtetett, a társadalmi elvárások és az általános kulturális berendezkedésünk viszont felöltöztettek bennünket, olyannyira, hogy a kevesebb, lengébb öltözet sokunkat frusztrál egy kicsit. Nem volt ezzel másként kolléganőnk sem, aki - fürdőruhájával együtt - levetette a gátlásait is: egy naturista kempingbe merészkedett. És milyen jól t

Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.

Volt olyan időszaka életünknek, amikor ezeket a szavakat úgy ejtettük ki, hogy nem csípte le az utolsó szótagot a visszautasítás félelme, a kiszolgáltatottság meztelensége, védtelensége nem rántotta vissza magára az elfojtás csendjét mint védőpáncélját?

A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt, magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségnek van egy saját mikrovilága, melynek működésébe nem lát bele bárki, meg kell élni.

Csak mindenkinek másmilyen a fesztivál... Nekem ilyen volt ez a nyár: teles-tele fesztiválhangulattal, élménnyel, mindenféle találkozással. Idén öt fesztiválon voltam, négyen családostól. No de senki ne higgye, hogy pont úgy fesztiválozok, mint huszonéve: ma kevésbé spontán és kevésbé teljességre törekvő módon…

Budapesten is előfordul, hogy költözni kell. Az okokat ne firtassuk. Az is megtörténhet, hogy a két hónappal korábban lefoglalt, az előző lakó után saját kezűleg lomtalanított, kitakarított, félig-meddig bebútorozott lakás kulcsát költözés előtt csak úgy visszakérik. Megtörténhet, minthogy meg is történt. Mert megtehető. És hiába nyílik meg hirtelen a föld az ember alatt, mert két hét alatt új lakást kell találni, bármennyire is lehetetlennek látszik, ráadásul a low budget ilyenkor nem segíti elő a helyz

A napokban két újságcikket is elém hozott a Facebook, amelyek meglehetősen felborzolták a kedélyeket, a megosztó kommentáradatot olvasva, engem is arra késztettek, hogy elgondolkodjam a témán.

Még engem is meglepett az idei egyetemre felvételiző fiatalok szakpreferenciája, mely szerint alapképzésben a pszichológia szakra volt a legnagyobb a tülekedés Románia nagyobb egyetemi központjaiban: a bukaresti egyetem pszichológia szakára 12 jelentkező, a jászvásári egyetemen 7 jelentkező, a brassói egyetemen pedig 38 jelentkező jutott egy helyre. A kolozsvári Babeș-Bolyain a második legnépszerűbb szak volt a pszichológia.

Többször cikkeztünk már a szülések körüli traumákról, visszaélésekről és csalódásról, de csak ritkán emeljük ki, ha valami emberséges, olajozottan működik, netán kiváló. A gátizom-erősítő intimtorna élményeimről írtam néhány hónapja, akkor még szülésre készülve. Az élet azonban úgy hozta, hogy császármetszéssel segítették világra a gyermekem, de ez számomra nem jelentett csalódást, pláne olyan messzemenően pozitív kórházi környezetben, amilyenre álmomban sem gondoltam volna, ráadásul nem méregdrága magán

Életünk legtöbb időszakában van bár egy olyan közösség, amely nagyon erősen hat ránk, amely meghatározza azt, hogy miként és milyen irányba fejlődünk, a család és barátok mellett jó megtapasztalni más társaságokat is. Egy új közösség tagja lenni olyan, mintha mindent tiszta lappal kezdenél, ahol önmagad lehetsz, ahol tudod már, hogy mit tudsz adni, hol vannak a határaid, csak azt nem tudod még - és ez lehet a nagy meglepetés! -, hogy mit tanulhatsz, és mit kaphatsz te egy ilyen közösségtől.

Van olyan ember, aki nem tud adni, és nem tud elfogadni ajándékot természetes szelídséggel. Képtelen rá. Amikor valaki megajándékozza őt, olyan arcot vág, mintha bántást kellene elviseljen, valami megmagyarázhatatlan undor ül ki az arcára. Aztán amikor ő kellene ajándékozzon, azt olyan gesztussal vagy olyan kísérő mondattal teszi, hogy a megajándékozott úgy érzi, mintha meglopta és nyomorba döntötte volna szegényt. Számomra rejtély, mi lappanghat az ilyen ember szíve mélyén.

Reggel van. Az idegen függöny virágmintáját kezdem szokni, már nem az otthoni hálószobám sarkaiban keresem az ébredést. Bekapcsolom a bevált gyerek-ébresztőt, a magyar népmesét, ki tudja hány századikszor, aztán kisuhanok. Az egy szál fekete tusvonallal módszeresen a napi mosolyt is felkontúrozom az arcomra. Nem mesterkélt, nem kényszeres, belülről fakadó. A mozdulat csupán emlékeztet, hogy ne feledjem el: minden rendben van.

Olyan bizonytalan vagyok…Vagy mégsem? Valahogy nem tudom megtalálni, milyen mozgást kíván a testem rendszeresen, melyik az a mozgásforma, amiért hetente többször sportcipőt ragadnék, hagynék munkát, mosatlant, családot, és rendszeresen, lankadatlanul űzném. Én a különféle edzésformák svédasztaláról kíváncsian csipegettem, kóstolgattam sokfélét: csoportos, táncos és súlyzós ugri-bugrit, kosarazást, edzőtermek gályarabok hangulatát idéző küszködését, személyi edző motiváló közbenjárását, szaladást, úszást,

Belém nyilallt a kérdés. Mit tudok Istenről? Azt, hogy sokszor úgy érzem, próbára tesz, hogy sokszor úgy érzem, szolgáltam Őt eleget, elfogadtam akaratát olyankor is, mikor nekem nem tetszett?! Ahogy a kisfiút néztem, megláttam benne kisgyermek önmagamat.

Te szoktál köszönni a tanáraidnak? – szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj…

Meggyőződésem, hogy pontosan az ilyen öregektől van, amit tanulni: életről, küzdelemről, munkáról, akarásról, családról és a változásokhoz való alkalmazkodásról. Nyolcvanhat év keserédes tapasztalatai lencséjén keresztül gyakran mesél a dolgok változásáról.