Szempont

Megvettem a magokat, hogy siettessem a tavaszt – mondja édesanyám, aki tavaly óta – egykor falusi lány lévén – szakmai vezetőm a veteményezésben. Egykedvűen figyelem a márciusi havazást, s kinyitom életem első zöld paradicsom savanyúságát. A kertemben termett, a napsütötte nyári délutánok emlékét varázsolja a télies hangulatba.

A tékozló fiú példázatának kiemelt üzenete a megbánás és megbocsátás. A fiú megbánja, hogy kikövetelte az apjától az örökség rá eső részét, és eltékozolta azt. Az apa megbocsátja a fiú pimasz, tékozló életvitelét, és úgy tekint megtért fiára, mint aki elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott.

Az Ukrajna elleni orosz támadás megindításának másnapján reggel nyolc óra előtt néhány perccel belépek az osztályterembe. Huszonhét elsős gyerek üdvözöl. Illetve, még le sem teszem a csomagom, amikor kiderül, hogy csak huszonhat.

Nagyi a fővárosban járt. Nem Bukarestben, hanem Budapesten. Hegyen, várban és szigeten – de egyik sem olyan volt, mint mifelénk a hegy, a vár, a sziget. Nagyi nem érti, az emberek miért nem ülnek veszteg.

A Ne bántsátok egymást! felszólítástól már a saját gyermekeimnek is rémálmuk van, annyiszor suttogtam, ordítottam, énekeltem nekik. Nehezen megfogalmazható, de nagyon brutális fájdalom egy anyának azt látni, hogy saját gyermekei bántják egymást. Valószínűleg azért ennyire fájdalmas, mert benne van az önvád is: mit rontottam el, milyen anya voltam, hogy ilyen nagy bajt hoztam a saját gyerekeimre?!

Olvasom, hogy a dán iskolákban az év 6. hete az ún. Szex hét. Úgy tűnik, tőlünk északabbra nem kerülik a szexre utaló kifejezéseket a tanórákon. Ellenkezőleg, immár 14 éve ez a mindenkit érintő tematika kerül februárban az iskolai programok fókuszába.

Zajlik a téli olimpia. És mi, Y generációsok – no meg az X-esek is – nosztalgiával gondolunk a gyermekkorunkra, amikor a szombat esti Teleenciclopedia mellett az olimpiák voltak az egyetlen izgalmas dolgok a televízió műsorkínálatában. Emiatt mindenkit ismertünk név szerint, Petrenko utolérhetetlenségét, Surya Bonaly ugrásait… Most meg reggelenként csak végigfutni tudom a hírfalat, néhány sportoldalt, és persze számon tartani a román meg magyar sportolókat, akikért szurkolni lehet.

Nyári időszakban kirándulni, ehhez összecsomagolni és elindulni ép idegrendszerrel megüt már egy szintet az egyedülálló szülőség tűrőképességi mutatóin. Mindez azonban csak alap: a téli, sízős-szánkózós kirándulásra felkészülni ugyanis „mindent visz”.

A várost az éj sejtelmes szárnyai sötétséggel ölelték át. De ίgy is felsejlett tisztasága, amint a hótakaró puhán megpihent a háztetők cserepein. Beburkolta a kerteket s a bennük árválkodó bokrokat és fákat, hogy leplezzék meztelenségüket, mίg a tavasz új ruhát tervez majd rájuk.

Többnyire szokásainkba befagyva éljük mindennapjainkat, ami persze védelmet nyújt, de akadálya is lehet annak, hogy lépéseket tegyünk valami új, más, vagy minden értelemben egészségesebb, minőségibb élet felé.

Vallásóráim fő célja, hogy a gyermekekkel elhitessem: az élet minden egyes napja szép, a jó Isten jónak teremtette a világot s benne az embert, csak időnként nehéz átevickélni a szeretet nélküli napokon.

„Úgy döntöttem, elmegyek egyet futni… Egész a sportpályáig szaladtam, aztán ott meg addig, amíg éreztem, hogy nincs erőm még egy lépéshez sem. Elfutottam minden elől…” Amikor előbbi sorokat fogalmaztam, 2015 őszén, a Háromszázhatvanöt című regényem kéziratában, én sem gondoltam volna, hogy most, 2022 januárjában hatéves futó évfordulót fogok ünnepelni. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy amikor ezt írtam, én még nem futottam…

Vásárolunk, utazunk, szolgáltatást veszünk igénybe. Közben meg gyakran váltunk néhány szót – néha többet – a szolgáltatást végző eladóval, ügyfélkapcsolati munkatárssal vagy sofőrrel. Egy készséges és kedves, előzékeny, vagy épp frusztrált, goromba (fél)idegennel.

A Nőileg magazin idei mellékleteiben az idő és ahhoz fűződő viszonyunk lesz fókuszban. Mert ritmusa van az évnek, az évszakoknak, a hónapoknak, ugyanígy az életnek, amit több nézőpontból is érzékelünk. Mit jelent ez egy lelkész szemszögéből – Székely Kinga Rékát kérdeztük.

Elhalkultak a szilveszteri petárdák, a kijózanίtóan fagyos januári napok lecsendesίtették a zajongó embertömeget, s ki-ki lassan visszarendeződött a hétköznapjaiba.

Szervusz, Henikém! Mit hoztál, meggykompótot? Anyád küldte? Tedd csak oda le a kredencre, fiam, mert mióta kikerültem a kórházból, én az ágyból se tudok kikelni. A tyúkokat is Erzsiék etetik.

Idén az idő és életünk biológiai, lelki ritmusa, a természethez való viszonyunk, szokásaink kerülnek fókuszba lapunk mellékleteiben. Folyamatos változásban élünk, s ennek van egy rendje, amivel a legtöbb esetben jobb megbékélni és elfogadni, mégis mintha megkövülnénk egy-egy nézőpontban, időszakban, korban vagy viselkedésmintában. Vagy éppen kizökkennénk az idő természetes folyamából, és ezzel lehet, hogy éppen önmagunk ellen fordulunk.

Ülünk az autóban, alig haladunk. Reggel van, dugó, már nem is idegeskedünk emiatt egy ideje. Az itt töltött idővel számolni kell, ha később érnénk be az iskolába, mint kellene, mindenikünk tudja, hogy nem érdemes ezért egymást hibáztatni.