Ha a Firtos lova fehér, száraz időre számíthatunk, ha szürkének tetszik, akkor esős idők jönnek, így tanítottak gyermekkoromban az öregek. Aki nem járt még Firtosváralján és Énlakán, és nem volt alkalma feljutni a Firtos-kilátóhoz, annak egyszer az életben el kell oda menni.
Te szoktál köszönni a tanáraidnak? - szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj… Hogy érted? – firtatom tovább, enyhén szadista felhanggal, kihasználva, hogy most – egy félig nyírt bak kecskéhez hasonlatosan – a helyzetből adódóan, nem tud kitérni a válasz elől. Ha szemtől szemben találkozom velük a folyosón, akkor nyilván köszönök. S
Van abban valami szomorú, ahogy az egykor bensőséges, végtelen nyugalmat árasztó kis falvak formája átalakul. A poros utcákon végigvonuló libák, tehenek, az autóforgalom nélküli úton játszó gyerekek, a szekéren hazatérő, megfáradt gazdák szinte teljesen feledésbe merültek, számos más dologgal együtt. Nagymamám 1954-től ’90-ig tanított ugyanabban a Nyikó-menti kis faluban, ahol most is lakik. Ha valaki, akkor ő tapasztalatból is tudja, mire gondolok, amikor ezeket a sorokat írom. 86 év keserédes tapasztal
Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy ez az időszak, a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász. Néhány hete azonban felismertem magamban a reményvesztettséget... Fiatal vendégszerzőnk vívódásai kiégésről és reményvesztettségről, a továbblépés szükségességéről és bénító félelmeiről.
Kedves meglepetésként ért, amikor egyik reggel, iskolába menet, a járdára felfestve megpillantottam az ugróiskola rajzait. Színes rajzok hívják, ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, mivel a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól, és ijedten nem akart engedelmeskedni. Meghallotta a bennem induló párbeszédet…
Érdekes, hogyan fordulnak át a családi piros betűs ünnepek szívfacsaró emlékezésbe az idő múlásával. A temetőben járva gondolkodom el mindig azon, hogy az egykor szenvedélyes életből sokaknak mára már csak az emlékezés maradt. Idős embereket látok, akik ráncos kezükben virágot szorongatva, apró léptekkel közelednek életük párjának sírja felé, szülinapon, nőnapkor, évfordulók idején. Náluk sírig-, sőt, azon is túl tartott a hosszú évtizedekkel ezelőtt kötött életszövetség. Mintha ma könnyebben feladnánk…
Napjaink fiataljai az a generáció, akik számára a legegyszerűbben megszerezhető a tudás. Ennek ellenére, mintha egyre nagyobb nehézségekkel kellene megküzdeniük a munkaerőpiacra való belépés esetén és a munkaerőpiacon való megmaradás érdekében is. HR szakemberek szerint azonban az önkéntesség növeli a fiatalok elhelyezkedési esélyeit.
Tojásszag van. Az ajtóm alatt ujjnyi rés, onnan szivárog. Karácsony másodnapja van, de a tojásszag már fél éve mindennapos. Társbérlő. Zsidó fiú, nagyon udvarias. Csak a tojás ne lenne. Norah seftel a konyhában, szimatol: vajon a lakótárs kidugja az orrát? Ha igen, lecsap rá, mint a sas, éhesen vadászva egy kis tojás darabra: egy szóra, egy mosolyra. Nagyon szociális lény. Vajon kitől örökölte? Kicsi drágám.
Valami történik a világgal, valami nem olyan már, mint volt. Olyan sok a furcsaság, s az emberek is egyre komorabbak. Nem látni mosolyt az arcokon. De hát minek is örülnének, amikor minden olyan gyorsan változik, és nem tudhatjuk, mit hoz a holnap? S a fiatalok! Ők aztán a lehető legfurábbak, minden más közepette.
Borongós vasárnap van. Május első vasárnapja, anyák napja. Számomra ez a nap pont olyan, mint az év bármely más vasárnapja. Nekem már nincsen anyám, sem gyermekem. Így nincs is különösebb okom örvendezni, ünnepelni, sem úgy általában a témával foglalkozni. Lehet, hogy eszembe se jutna, hogy ünnep van, ha a közösségi médiában ne jönne szembe velem a temérdek anyák napi köszöntő.
Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…
A végtelenség partjáról integetve eszmélek rá, hogy negyvenévesen is gyermekként viselkedtem, számonkérő-, hisztiző-, követelőző gyermekként veled. Tudom, hogy te nem haragszol rám. De én ezt csak nemrég értettem meg.
Soha korábban nem aláztak- és bántottak úgy meg, mint amikor azt vágták a fejemhez: „mi a gyermek-, nem pedig az anyuka érdekeit tartjuk szem előtt...” Nem tudok szoptatni. Eléggé fájó ez önmagában is, nem kell hát megkövezni is.
Anyai nagyanyám teljesen más volt, mint én. Alacsony, hullámos hajú, törékeny és szép asszonyka, akit jámbor katolikusnak neveltek Püspökiben. Családja rendíthetetlenül ragaszkodott a kispolgári léthez. Nem ácsingóztak nagypolgári palotákra, ne adj’ Isten, arisztokrata kastélyokra, de a földművesektől és a proletároktól is megtartották a kellő távolságot. Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, a kenyeret.
Hóbortos az időjárás, így áprilisban. Csontig hatoló szél kavarja a szakadó havat odakint, legbelül pedig a tavasz melengető napsugaraira vágyunk. Egyre közeleg a húsvét, a böjt időszaka azonban nem járt még le, ez az időjárás pedig akaratlanul is azt az érzést kelti, mintha a természet is a feltámadás napját várná a tavaszi újjászületéssel. De bennünk mi hozza el az újjászületést?
Nem barátok. Ellenségek inkább, így tanítottak minket. A haragos nő hisztis, fúria, boszorkány. A nő legyen csendes, szende, kedves, mosolygós. Haragudni bűn és bélyeg.
Amint a napokban azon merengtem, hogy mit is tud hozni nekem az idei újjászületés, megfordítottam a kérdést: vajon mit teszek én annak érdekében, hogy készen álljak az újjászületésre, a szentséges feltámadásra? Tisztaságot, igen, tisztaságot kell varázsoljak, szépen, lassan, kintről befelé, magam körül. Hol kezdjem?
Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.
Egy kilencvennégy éves hősnő, humor, akció és szívszorító őszinteség: a Thelma nemcsak film az öregségről, hanem megható tisztelgés időseink mindennapi bátorsága előtt.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Három és fél éve vannak gyermekeink, és máris sikerült egyszer eljutni a tengerre. Azaz nyaraltunk egy akalommal. Vagyis nyargaltunk: fel-alá a parton egy másfél évessel, négyhónapos terhesen. Nyilván, naponta alakultak ki érdekes helyzetek.
Az első randinkon azt mondja, szép vagyok. Félrenézek, mintha nem is hallanám, mit mond. Túl vagyok már sok-sok bántáson ahhoz, hogy óvatos legyek. Mélybarna szemeit tekintetembe fúrja, és úgy mondja: Tényleg szép vagy! Zokogni kezdek.
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
„Nagy segítség lenne, ha segítenétek összegyűjteni az építőkockákat!” – mondtam egy este, észre sem véve, hogy duplán nyomatékosítom a segítségkérést. P. lazán vissza is dobja a labdát: „és ha te segítenél összegyűjteni, az nekünk lenne segítség”.
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Természetszeretet, szabadságvágy, bátorság, önazonosság – néhány jelző, ami eszembe jut a csíkszeredai születésű, Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincsőről. Kétgyermekes anya, háromkötetes prózaíró és gyógyszerész.
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
Az erdélyi táncházmozgalom egyik zászlóvivője Orendi István, az Erdélyi Táncháztalálkozó újjáélesztője. Ezúttal ő válaszolt a Proust-féle kérdéssorra.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Augusztus végén már legtöbben úgy érezzük: soha nem kezdődik a tanév. Mit lehet még kitalálni, hogy bár ideig-óráig lekössük a vakációzókat? Főzzünk, süssünk együtt, hisz enni valamit úgyis kell. Nálunk – a két kiskuktánál – ezek a receptek váltak be.
Olyan különleges helyen élünk itt Erdélyben, hogy a málnát, szedret és áfonyát akár a kertből, akár az erdőből is leszedhetjük. Gazdagság, hogy sokszor ismerőstől kapjuk, vesszük a bogyós gyümölcsöket, aki azt is elmeséli, idén milyen lett a termés.
A fókuszpont lényege nem az, hogy elrejtsd magad. Hanem, hogy megmutasd azt, ami szép.
A bőrünk, hajunk és körmeink egészségét nem csak külsőleg, hanem a táplálkozásunkkal is erősíthetjük. Nem kell számtalan táplálékkiegészítőt szedni, csupán egy kis tudatosságra van szükség az étkezés, a folyadékbevitel terén.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt még Csíkszentgyörgyön állt az a csűr, amely ma Szőcs Erika és Sólyom Géza, valamint két közös gyermekük otthonául szolgál Csíkcsomortánban. Az újrahasznosítás vezérelte a családot az otthonteremtésben.
Szívesen hordasz egy egyszerű farmer-fehér póló szettet? Esetleg egy natúr színű ruhát, ami kényelmes, de kicsit unalmas hatású is lehet? Ne szaladj el rögtön új darabokat vásárolni – kiegészítőkkel új életre keltheted a szettjeidet.
Megmosolyogtató olykor hallani, hogy Székelyföldön még a hal ellen is az a kifogás, hogy halízű. Ha a tájainkon nem szokványos ételt főzünk, olyan, mintha utaznánk. Kulturálisan biztosan ezt tesszük, megismerjük más népek ételeit, azok elkészítési módját.
Van egy lakás Kézdivásárhelyen, amelynek stílusa meghatározhatatlan. Lakója szerint minimalista, ha azonban onnan közelítjük meg, hogy ebben a lakásban a magassarkú és a több kiló gyöngy dekorációs elem, talán inkább az extravagáns jelző illik rá.
A gyűjtögetés nem csak a testünknek, de a lelkünknek is jót tesz, vallja Dakó Viola kertészmérnök, a vadnövények kiváló ismerője.