Szempont

Falun nőttem fel, ami természetesen együtt járt a vidéki élet néhány – különösen tinédzserkorban számottevő – hátrányával, mint például az ingázás. De mint utóbb rájöttem, több jellemformáló előnye is volt. A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt – mint néhány napja megfogalmaztam – magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségeknek van egy saját mikroviláguk, amelyek működésébe nem láthat bele bárki, meg kell élni. Szeren

Csak mindenkinek másmilyen a fesztivál... Nekem ilyen volt ez a nyár: teles-tele fesztiválhangulattal, élménnyel, mindenféle találkozással. Idén öt fesztiválon voltam, négyen családostól. No de senki ne higgye, hogy pont úgy fesztiválozok, mint huszonéve: ma kevésbé spontán és kevésbé teljességre törekvő módon…

Budapesten is előfordul, hogy költözni kell. Az okokat ne firtassuk. Az is megtörténhet, hogy a két hónappal korábban lefoglalt, az előző lakó után saját kezűleg lomtalanított, kitakarított, félig-meddig bebútorozott lakás kulcsát költözés előtt csak úgy visszakérik. Megtörténhet, minthogy meg is történt. Mert megtehető. És hiába nyílik meg hirtelen a föld az ember alatt, mert két hét alatt új lakást kell találni, bármennyire is lehetetlennek látszik, ráadásul a low budget ilyenkor nem segíti elő a helyz

A napokban két újságcikket is elém hozott a Facebook, amelyek meglehetősen felborzolták a kedélyeket, a megosztó kommentáradatot olvasva, engem is arra késztettek, hogy elgondolkodjam a témán.

Még engem is meglepett az idei egyetemre felvételiző fiatalok szakpreferenciája, mely szerint alapképzésben a pszichológia szakra volt a legnagyobb a tülekedés Románia nagyobb egyetemi központjaiban: a bukaresti egyetem pszichológia szakára 12 jelentkező, a jászvásári egyetemen 7 jelentkező, a brassói egyetemen pedig 38 jelentkező jutott egy helyre. A kolozsvári Babeș-Bolyain a második legnépszerűbb szak volt a pszichológia.

Többször cikkeztünk már a szülések körüli traumákról, visszaélésekről és csalódásról, de csak ritkán emeljük ki, ha valami emberséges, olajozottan működik, netán kiváló. A gátizom-erősítő intimtorna élményeimről írtam néhány hónapja, akkor még szülésre készülve. Az élet azonban úgy hozta, hogy császármetszéssel segítették világra a gyermekem, de ez számomra nem jelentett csalódást, pláne olyan messzemenően pozitív kórházi környezetben, amilyenre álmomban sem gondoltam volna, ráadásul nem méregdrága magán

Életünk legtöbb időszakában van bár egy olyan közösség, amely nagyon erősen hat ránk, amely meghatározza azt, hogy miként és milyen irányba fejlődünk, a család és barátok mellett jó megtapasztalni más társaságokat is. Egy új közösség tagja lenni olyan, mintha mindent tiszta lappal kezdenél, ahol önmagad lehetsz, ahol tudod már, hogy mit tudsz adni, hol vannak a határaid, csak azt nem tudod még - és ez lehet a nagy meglepetés! -, hogy mit tanulhatsz, és mit kaphatsz te egy ilyen közösségtől.

Van olyan ember, aki nem tud adni, és nem tud elfogadni ajándékot természetes szelídséggel. Képtelen rá. Amikor valaki megajándékozza őt, olyan arcot vág, mintha bántást kellene elviseljen, valami megmagyarázhatatlan undor ül ki az arcára. Aztán amikor ő kellene ajándékozzon, azt olyan gesztussal vagy olyan kísérő mondattal teszi, hogy a megajándékozott úgy érzi, mintha meglopta és nyomorba döntötte volna szegényt. Számomra rejtély, mi lappanghat az ilyen ember szíve mélyén.

Reggel van. Az idegen függöny virágmintáját kezdem szokni, már nem az otthoni hálószobám sarkaiban keresem az ébredést. Bekapcsolom a bevált gyerek-ébresztőt, a magyar népmesét, ki tudja hány századikszor, aztán kisuhanok. Az egy szál fekete tusvonallal módszeresen a napi mosolyt is felkontúrozom az arcomra. Nem mesterkélt, nem kényszeres, belülről fakadó. A mozdulat csupán emlékeztet, hogy ne feledjem el: minden rendben van.

Olyan bizonytalan vagyok…Vagy mégsem? Valahogy nem tudom megtalálni, milyen mozgást kíván a testem rendszeresen, melyik az a mozgásforma, amiért hetente többször sportcipőt ragadnék, hagynék munkát, mosatlant, családot, és rendszeresen, lankadatlanul űzném. Én a különféle edzésformák svédasztaláról kíváncsian csipegettem, kóstolgattam sokfélét: csoportos, táncos és súlyzós ugri-bugrit, kosarazást, edzőtermek gályarabok hangulatát idéző küszködését, személyi edző motiváló közbenjárását, szaladást, úszást,

Ha a Firtos lova fehér, száraz időre számíthatunk, ha szürkének tetszik, akkor esős idők jönnek, így tanítottak gyermekkoromban az öregek. Aki nem járt még Firtosváralján és Énlakán, és nem volt alkalma feljutni a Firtos-kilátóhoz, annak egyszer az életben el kell oda menni.

Te szoktál köszönni a tanáraidnak? - szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj… Hogy érted? – firtatom tovább, enyhén szadista felhanggal, kihasználva, hogy most – egy félig nyírt bak kecskéhez hasonlatosan – a helyzetből adódóan, nem tud kitérni a válasz elől. Ha szemtől szemben találkozom velük a folyosón, akkor nyilván köszönök. S

Van abban valami szomorú, ahogy az egykor bensőséges, végtelen nyugalmat árasztó kis falvak formája átalakul. A poros utcákon végigvonuló libák, tehenek, az autóforgalom nélküli úton játszó gyerekek, a szekéren hazatérő, megfáradt gazdák szinte teljesen feledésbe merültek, számos más dologgal együtt. Nagymamám 1954-től ’90-ig tanított ugyanabban a Nyikó-menti kis faluban, ahol most is lakik. Ha valaki, akkor ő tapasztalatból is tudja, mire gondolok, amikor ezeket a sorokat írom. 86 év keserédes tapasztal

Csaknem tízéves munkaviszonnyal a hátam mögött - amely szinte azonnal az egyetemi alapképzés elvégzése után kezdődött - őszintén kijelenthetem, hogy ez az időszak, a húszas éveim tettek azzá, aki mára lettem: egy munkáját valószínűleg túlságosan lelkiismeretesen végző közgazdász. Néhány hete azonban felismertem magamban a reményvesztettséget... Fiatal vendégszerzőnk vívódásai kiégésről és reményvesztettségről, a továbblépés szükségességéről és bénító félelmeiről.

Kedves meglepetésként ért egyik reggel, iskolába menet a járdára festett ugróiskola: színes rajzok ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól.

Érdekes, hogyan fordulnak át a családi piros betűs ünnepek szívfacsaró emlékezésbe az idő múlásával. A temetőben járva gondolkodom el mindig azon, hogy az egykor szenvedélyes életből sokaknak mára már csak az emlékezés maradt.

Napjaink fiataljai az a generáció, akik számára a legegyszerűbben megszerezhető a tudás. Ennek ellenére, mintha egyre nagyobb nehézségekkel kellene megküzdeniük a munkaerőpiacra való belépés esetén és a munkaerőpiacon való megmaradás érdekében is. HR szakemberek szerint azonban az önkéntesség növeli a fiatalok elhelyezkedési esélyeit.

Tojásszag van. Az ajtóm alatt ujjnyi rés, onnan szivárog. Karácsony másodnapja van, de a tojásszag már fél éve mindennapos. Társbérlő. Zsidó fiú, nagyon udvarias. Csak a tojás ne lenne. Norah seftel a konyhában, szimatol: vajon a lakótárs kidugja az orrát? Ha igen, lecsap rá, mint a sas, éhesen vadászva egy kis tojás darabra: egy szóra, egy mosolyra. Nagyon szociális lény. Vajon kitől örökölte? Kicsi drágám.