„Olyan gyorsan elrepült ez az év, hogy időm sem volt lefogyni”– gördül szembe velem a mém. Valaki viccnek szánta, de a poén az, hogy én tényleg így érzem és élem. Közeledik az év vége. Ilyenkor mindig számba veszem a mögöttem és előttem álló év megvalósításait, terveit. Elő is veszem az idénre készített évrendező munkafüzetem.
Sok szép erdős rész van Budapesten is, meg kell hagyni. Persze nem olyan távolságban, mint otthon, ahol sejtelmes hívogatással susog az erdő jó kőhajításnyira, már-már tarkónkba, és majdhogynem papucsban, két fogás megfőzése között is találkozhat vele az ember, ha csöndre vágyik, vagy a tornyosuló feszültséget igyekszik „erdő-gyógyszerrel” oldani. Az otthoni természettel való szimbiózis, szoros összeforrottság érzésből való kikerülés miatt a beton-dzsungel mögött kikandikáló természet hívása szinte állan
Saját bevallása szerint egyszerre nagyon merev és rendkívül rugalmas, elképesztően önfejű és mértéktelenül alkalmazkodó, kütyümániás és bakelitlemezt hallgató. A Proust kérdőív néven elhíresült kérdéssort világszerte sokan ismerik, amellett, hogy szórakoztató eltöprengeni az egyes kérdéseken, sok minden kiderül(het) belőle a kérdezettről. Szőcs Endre, a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár igazgatója válaszolt.
Na, milyen az anyaság? – szegezik nekem a (hülye) kérdést az utóbbi hónapokban sokan. Nem könnyű felelni, pláne pár hét után, „kösz, jól”-nyi hosszúságban… Mint az élet maga: könnyebb és nehezebb napok is vannak.
Utolsó percig odázza a télikabátot és kiscsizmát. Reggelente már-már belecsíp arcába a hideg. Ilyenkor szaporázza lépteit, dzsekijét szorosabban magára fogja, s nyugtázza, ez még belefér. Ezáltal is fenntartva a nyár könnyedségének illúzióját. Aztán egyik reggel már fehér fátylat terít a kerítések tetejére a dér. Nincs pardon.
Szeretem az őszt. Különösen az októbert. Negyven éve pont ilyen ragyogó nap volt október tizenötödikén. Tizenhét éves voltam. Megérintett az első szerelem. Mit megérintett? Elkapott, mint egy hurrikán.
Azt mondják a táj, az éghajlat, amiben élünk, meghatározza a természetünket, az élethez való viszonyunkat: más a mediterrán ember, más a hegyek közt élő. Egyik lazább, másik zordonabb. Más a városi, más a vidéki, más, aki fák közt ébred, más, aki számára épületek, tűzfalak és villamos zakatolás jelentik az otthonosságot. Egy költözés küszöbátlépés, külső és belső térben is. Bizonyos dolgokra fel lehet készülni előzetesen, de elképzelhetetlenül több váratlan mozzanat vár az emberre, mint amennyire számíto
Először csak a korai felkelés esik nehezére. Őszi fáradtság, mondja, biztosan van ilyen. Neki is fog egy vitaminkúrának, sőt, uzsonnája mellé egy-egy almát is rak táskájába. Gyakran fájdogál a feje, alattomosan, de még elviselhetően. Emelnem kell a kávé adagom, gondolja, s ez ideig-óráig megoldani is látszik a problémáját… Vendégszerzőnk elkapta a trillázó fecskék búcsúdalát, telefújt papírzsebkendő kupac közt, fürdőköpenyben talált rá a lelki béke.
1901-ben osztották ki először az Alfred Nobel által alapított elismerést, azóta 954 személy kapott Nobel-díjat. Ebből mindössze 65 nő. Eleinte öt kategória létezett, ma már hat: fizika, kémia, orvosi és élettani, irodalom, béke és közgazdaságtan. A csaknem ezer díjazott többsége férfi, és legtöbben az Amerikai Egyesült Államok állampolgárai. Közülük nagyon sokan - akárcsak az első magyar női Nobel-díjasunk, Karikó Katalin is - ebben az országban élt és tevékenykedett a díj odaítélésekor, annak ellenére,
927 nagykövet 8 különböző országból, 50 nagyszerű kezdeményezés és egy rendkívüli ötlet, amely összefog és cselekvésre sarkall egy közösséget – mondhatnánk, hogy nagy vonalakban ez az idei Fuss NEKI! adománygyűjtő akció Székelyudvarhelyen. Valójában viszont sokkal több ennél: olyan egyedülálló élmény, amelynek révén rengeteget nyer a közösség mellett az is, aki részese.
Amikor kislányt vagy kisfiút nevelünk, tapasztalhatjuk, hogy milyen rejtélyes, feltartóztathatatlan, már foganásuk pillanatában kódolt erők törnek felszínre érdeklődési körük kialakulásában, játékaikban. Hogy a környezet ebbe milyen szinten tud beleszólni, azt még a tudomány is csak saccperkábé szinten tudja megállapítani, jelenleg a gének javára. Ezért tartottam először nevetségesnek, mostanra pedig már egyenesen ijesztőnek a nyugati gyermekidomítás-trendek közt egyre inkább eluralkodó uniformizáló töre
Gyakran láthatunk olyan videókat, amelyekben azt mutatják be, hogy a pár száz dolláros ruháknak vannak pár tíz dolláros párjaik, amelyekben pont úgy néz ki az ember, mint a luxusmárkák termékeiben. Mégsem ritka az, hogy a drágábbat vásároljuk. Vagy legalábbis arra vágynánk. De miért is?
A külsőnk elfogadása miatt a legtöbben harcot vívunk életünk során valamilyen formában, a kérdés, hogy mikor és hogyan sikerül azt megnyerni. Az ember alapvetően pőrének teremtetett, a társadalmi elvárások és az általános kulturális berendezkedésünk viszont felöltöztettek bennünket, olyannyira, hogy a kevesebb, lengébb öltözet sokunkat frusztrál egy kicsit. Nem volt ezzel másként kolléganőnk sem, aki - fürdőruhájával együtt - levetette a gátlásait is: egy naturista kempingbe merészkedett. És milyen jól t
Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.
Volt olyan időszaka életünknek, amikor ezeket a szavakat úgy ejtettük ki, hogy nem csípte le az utolsó szótagot a visszautasítás félelme, a kiszolgáltatottság meztelensége, védtelensége nem rántotta vissza magára az elfojtás csendjét mint védőpáncélját?
Falun nőttem fel, ami természetesen együtt járt a vidéki élet néhány – különösen tinédzserkorban számottevő – hátrányával, mint például az ingázás. De mint utóbb rájöttem, több jellemformáló előnye is volt. A városon, tömbházlakásban töltött utóbbi néhány év egyre inkább felerősítette bennem a kertes házi élet hiányát, sőt – mint néhány napja megfogalmaztam – magát a falusi életet is hiányolom. A faluközösségeknek van egy saját mikroviláguk, amelyek működésébe nem láthat bele bárki, meg kell élni. Szeren
Csak mindenkinek másmilyen a fesztivál... Nekem ilyen volt ez a nyár: teles-tele fesztiválhangulattal, élménnyel, mindenféle találkozással. Idén öt fesztiválon voltam, négyen családostól. No de senki ne higgye, hogy pont úgy fesztiválozok, mint huszonéve: ma kevésbé spontán és kevésbé teljességre törekvő módon…
Budapesten is előfordul, hogy költözni kell. Az okokat ne firtassuk. Az is megtörténhet, hogy a két hónappal korábban lefoglalt, az előző lakó után saját kezűleg lomtalanított, kitakarított, félig-meddig bebútorozott lakás kulcsát költözés előtt csak úgy visszakérik. Megtörténhet, minthogy meg is történt. Mert megtehető. És hiába nyílik meg hirtelen a föld az ember alatt, mert két hét alatt új lakást kell találni, bármennyire is lehetetlennek látszik, ráadásul a low budget ilyenkor nem segíti elő a helyz
Képzőművészet tanár, kirakatrendező, díszlet- és jelmeztervező, dekoratőr – amióta ismerem Biró Boglárkát, egészen másként gondolok a művészeti pályára. Vele beszélgetve kitárulnak a szakma kapui, és talán bátorságot is ad az érdeklődőknek.
Divattervezőnek tanult, illusztrátor lett belőle. Jellegzetes rajzai valósággal behúznak a mesék világába. Decemberben elsőként Kürti Andrea, a csíkszeredai Gutenberg Kiadó művészeti vezetője válaszolt a Marcel Proust által elhíresült villámkérdésekre.
Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz.
Mindegyik osztálytársának van apja, csak neki nincs. Vagyis neki is volna, csak nem otthon, hanem valahol máshol. Nem is tudja, hol. Csak az anyja komor tekintetű, zord szavaiból következtet arra, hogy az apjának más felesége lett.
Mi lenne, ha újra megtanulnánk a felhők történeteit, a kavicsok csendjét?! A levelek erezetének találkozását a tenyér vonalaival. Az idős fakérgek bölcsességét és a gyermekünk tekintetét, amikor észreveszi ezt a sok csodát.
Kisgyermekkoromban Kobátfalván az idősebb asszonyok a házimunkák sokaságát jól megszabott rend szerint végezték. A mosásnak is volt egy napja a héten. Nem kapkodtak össze-vissza, semmi idegbaj.
Mivel a bölcs asszony tudja, hogy a szeretet jóságos is, és nemrég azt olvasta, hogy fontos kifejezni a hőn szeretett társ felé az elvárásokat, végül megkegyelmez urának, és egészen pontosan megfogalmazza neki óhaját: kérlek, hozz nekem valamit.
Van, ami tényleg segít boldogulni a gyermekekkel, de a lelkiismeretünkre alapozva elég sok mindent megvetetnek velünk a gyártók. A hatásgyakorlás működik, alamuszi módon ássa alá az önbizalmunkat, hogy ha nem vesszük meg, nem lehetünk „elég jó szülők” se.
Kislányommal egyidejűleg születik meg bennem a testem iránti tisztelet. Átjár az iránta való szeretet. A világ legcsodálatosabb tettét hajtotta végre, nem lehet többé nem tisztelni és nem szeretni.
A kommunikáció doktora, szóvivő, sőt, egyetemi oktató is, és nem mellesleg, a Nőileg főszerkesztője is volt: Zörgő Noémi elfoglalt, így aztán az igazi feltöltődés számára az, amikor családjával lehet vidéki házukban.
A két lányomnak sokszor sikerül elérnie, hogy hét-nyolcszor kinyissam a szemem reggelig. Vécére menni, hátat vakargatni, pár óránként cicizni, helyet cserélni, helyet keresni magamnak a két, keresztben fekvő gyermek között, puszit osztogatni.
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
Fogaink közt hersenő görögdinnye. Forró csemegekukorica, sóval. A távolról is érezhető, sülő vineta illata. Sült paprika – tűzpiros „árdéj” – foghegynyi fokhagymával. Nyárillata van a készülő lecsónak…
A nyári vakáció második hete van, nekem már volt egy kisebb összeomlásom: nem tudom, hogyan bírom szeptemberig. Kisgyermekkel is lehet csodás a nyár, sőt. Azért néha hiányzik, hogy nyugodtan olvassak az árnyékban egy-két órát, vagy elmenjek egy koncertre.
Nekem nem adnak repetát, mert rólam nem hiányzik, vagy minden alkalmat megragadnak, hogy sopánkodva elmondják, le kell fogyni, vagy éppen csak hangosan megkérnek a nagy asztaltársaság előtt, hogy én inkább ne egyek kenyeret.
Terhességmegszakítás – ez áll az ajtóra függesztett kis táblán, bent az öt ágyból három foglalt. Enyém lesz a középső, egy alvó és egy nagyon türelmetlen roma fiatalasszony között.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
Márton-napkor fogyasztjuk a legtöbb libahúst, a libamáj ezzel szemben egész évben hozzáférhető, még ha borsos is az ára. A hízott libamájat „aranyáron” mérik, de a szintén finom pecsenye libamáj olykor beleférhet, pláne, ha ha jól gazdálkodunk vele.
B. Szabó Zsolt esküdözik, hogy legfeljebb öt percet vett igénybe a szettek összeállítása. A Rádió GaGa műsorvezetője arra törekszik, hogy minden, amit magán visel, összhangban legyen azzal, aki ő valójában.
Főleg a hideg időszakban jellemző, hogy kiszárad, bereped a kezeink bőre: ilyenkor egyrészt jó megvédeni kezeinket az időjárás viszontagságaitól, de a bőr hidratálásáról is kell gondoskodni.
Elkezdődött a vásárlási őrület: leárazások, kettő az egy áráért, csak most, csak ennyiért. Minden fórumon ezzel bombáznak. A Black Friday immár nem egy nap, hanem egy egész hónapot felölel. Nehéz ilyenkor megtartani a józanságunkat…
Frusztrációt, lelkiismeret-furdalást okozhat, ha a közösségi médiában látott, ultra-filterezett világhoz hasonlítjuk magunkat. Ez nem feltétlenül a valóság, hangsúlyozza Gergely Orsolya szociológus A pszichológus konyhája legújabb kiadásában.
A Szakáli család nyikómalomfalvi házához vezető út tágas udvaron keresztül, gyümölcsfák között visz fel a dombra – mintha már az út maga is arra késztetne, hogy az ember kicsit lelassuljon, és megérkezzen valami igazán őszintéhez.
Ahogy lehűl a levegő, vastagabbak a pulcsik, hosszabbak a kabátok – és valahogy egyre nehezebb megtalálni magunkat a rétegek alatt. Ismerős az érzés, amikor felveszed a harmadik réteget, és már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik a sál?
Gyermekként nagyon szerettem figyelni, ahogy nőttön nőtt a dió a fán. Alig vártam a szeptembert, hogy potyogjon ki a zöld burokból. A diószedés a gyermekek dolga volt, voltak napok, amikor egy fél vödörrel is összegyűjtöttünk a fű közül.
Nem idejétmúlt a befőzés, nem csak nagymamák foglalkoznak vele – bizonyítja megszólalóink példája is. Olvasóink nem főállású háziasszonyok, mégis igyekeznek munka és háztartás mellett időt szakítani az eltevésre.