Tizenhárom éves lányként határozott meggyőződéssel tudta, mi szeretne lenni. Gyermekkori álmát valósította meg azzal, hogy ma producerként dolgozik, és mint egy mesehős, mindent megtett azért, hogy ez megvalósuljon.

Épp a hazai mozik műsorán fut egy film Pierre Richarddal, a Stéphane Robelin által írt és rendezett A magas, ősz férfi társat keres könnyed humorú filmjében alakít emlékezetest.

Bedő Barna Székelyudvarhelyről indult a világot jelentő deszkákra, majd egy huszárvágással a filmelőzetes-készítés roppant sokrétű világába. Melyik magyar filmet láttad utoljára? Jó eséllyel a székelyföldi származású trailerproducer csalt be a moziba.

A tavasz megújulás. Az utazás önmagunk újrafelfedezése – kissé elcsépelt mondatok, amiket a filmipar is szeret, hiszen a témához kapcsolódóan megannyi film született. Többnyire sablonos, csillámporos, közhelyes alkotások.

Ez a minisorozat minden izgalmas elemet felsorakoztat: van benne ragyogás, magány, divat, pletyka, téboly, dolce vita, igazságtalan és fájdalmas erőszak, feminizmus, Hollywood, Coca-Cola, Pepsi-Cola és rengeteg Viszály (Feud).

Jó filmet készítsen, sokan lássák, és kapjon következő lehetőséget is – nagyon röviden talán így foglalható össze leginkább Simó Ibolya törekvése, amikor egy új filmen dolgozik. És új filmen dolgozik.

Televíziós szerkesztő és dokumentumfilm-rendező, stúdióvezető és három felnőtt gyermek édesanyja. Maksay Ágnes megalakulása óta a Duna Televízió kolozsvári munkatársa, ha nem televíziós lenne, valószínűleg pszichológusként dolgozna.

Normális ember – s főként nő – napjainkban nem néz westernt, hiszen ezekben a filmekben maximum az idétlen díszletvárosok kurtizánjai nőneműek. Az angolok éppen ezeket a sztereotípiákat rombolja le.

Zsigmond Attila dokumentumfilm-készítő, operatőr-rendező, forgatókönyvíró egy személyben, ugyanakkor férj, apa, szenvedélyes műgyűjtő. Csaknem három évtizede készít töretlen érdeklődésnek örvendő dokumentumfilmeket.

Szexkomédia. A létező legrosszabb skatulya, meghatározás, amit a Minden jót, Leo Grande című filmre ráhúzott már több kritikus, mint ahogy az sem a legjobb irány, hogy a tabudöntögetése miatt sokan a Szürke ötven árnyalatával emlegetik egy lapon. Tény, hogy Sophie Hyde filmje sokszor vicces és megnevettet, és tény, hogy tabut is igyekszik döntögetni, de egyúttal kifinomult, kimért és kicsit drámai is, szóval sokkal összetettebb, mint ahogy sokan leírják.

Sokszor csak egy hajszál választja el a színvonalas zenés filmet a giccses és gagyi próbálkozásoktól, mint ahogy abban is nagyon nehéz megtalálni a középutat, hogy életrajzi film egyszerre legyen egy hommage, tisztelgés a főhőse előtt, és legyen őszinte, a valóságból- és nem csak mítoszokból építkező. Az elmúlt évtizedekben Hollywood nagyokat alkotott a zenés életrajzi filmek területén, elég a Piafot, a Judy-t, A nyughatatlant vagy éppen a Bohém Rapszódiát említeni. Ebbe a sorba illeszkedik a látványvilá

Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Katona Lászlót egyre kevésbé kell bemutatni bárkinek, pláne azóta, hogy közkedvelt sorozatokból köszön be az erdélyi családokhoz is esténként, a tévén keresztül. A remek humorral megáldott székelyudvarhelyi színész több mint húsz éve játszik Budapesten, de mindenki Katona Lacija maradt Udvarhelyen is. Még mindig hisz a színházban, és ha majd egyszer nem, akkor buszt vagy kamiont vezet majd, esetleg pilóta lesz. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.

„Azt mondta, retteg az egyedülléttől. Retteg tőle, hogy nélküle éljen. Hogyha majd elmegy, akkor olyan lesz, mint valami kis Bambi a jégen” – meséli a narrátor Julie-ról, Joachim Trier alkotásának hősnőjéről. Julie egy tipikusan olyan figura, akivel egyesek azonnal azonosulnak, mások meg rém idegesítőnek tartják útkeresését.

Igaz történet alapján. Ezt szoktuk olvasni időnként a játékfilmek elején. Az, hogy valóban megtörtént, nagyobb hangsúlyt-, mélységet ad a látottaknak. De amikor arról látunk filmet, hogy egy anya küzd a kilencéves gyermeke mentális-, testi- és lelki egészségéért, igazáért, mert a saját élettársa szexuálisan bántalmazta, mialatt ő az agresszor gyermekével volt várandós, és ez nem fikció, hanem dokumentumfilm, az érzések széles skáláját éljük meg. Too close. Túl közel. Ez Andreáék filmjének címe. És nem ig