Sokan elborzadnak a gyarapodó ráncoktól, igazságtalannak tartják a megereszkedett bőrt, és elkeserítőnek a fáradó testet. Félnek az öregedéstől. Miként szembesülnek a nők a múló fiatalsággal, és mit tesznek azért, hogy a kort pórázon tartsák?

Sokáig dívott a poroszos nevelési stílus, ami főleg a felnőtteknek „kedvezett”. Ők irányítottak, ők szabtak meg mindent, az anyák néha kétségbeesetten próbáltak megfelelni a szabályoknak: etetés három óránként, nem felvenni a babát, ha sír, hogy „szokja a gyűrődést”, mert hát teher alatt nő a pálma. Most más szelek fújnak: a gyermek került a középpontba. Az ő szükségletei határozzák meg a vele való foglalkozás módját, idejét. Körülötte forog a világ. Merthogy csak így lehet kiegyensúlyozott emberkéket ne

Mostanság sok női magazin és könyv oldalain keresik a szerzők a női önbizalom, önbecsülés eltűnésének okait. Hogy honnan indul a „királylány vagyok” életérzés, kiknek, kinek van ebben meghatározó szerepe, és mikor ki teszi le az alapköveit a női önbizalom bevehetetlen, de sokat ostromolt várkast&eacut

Kamasz a tükör előtt, önértékelési problémákkal. Aki egyik napról a másikra nem ismer magára. Magasabb lett, kövérebb, pattanásos, szőrös, megnőttek a mellei, előbújt az ádámcsutkája, bár tegnap még minden rendben volt.

Nagy probléma ez a hajtás a mai világban. Teljes a felfordulás, ami nem is csoda, hiszen van belőle be-, ki-, el-, át-, meg-, össze-, vissza-, le-, na és persze, ez az átkozott felhajtás. Mert mind közül ez utóbbi okozza a galibák jó részét, a többi viszonylag ártalmatlan igekötős szerkezet, ez utóbbinál viszont valami bűzlik.

Egy szolid, polgári vasárnap délben ülünk a családommal a gőzölgő húslevest (laskaleves igazi nevén) kanalazgatva az asztal körül, a leves ízétől kissé elbódultan a rövid életű asztali csendben, amikor lányom szó szerint áthasítja kérdésével a finom hallgatás leplét, és a nyelőcsőbe szorul az utolsó korty leves: – Aki

Gyimesben, ott, ahol a párás hegyek olyan formásan sorakoznak egymás mellett, mint valami óriási, gőzölgő puliszkák, és a patakok úgy szeletelik őket, mint a finom cérnaszál, élt egyszer néhány jó ember. Külön-külön voltak jók, együtt már ez kevésbé mondható el róluk. 

Emlékszel-e még, kedves Olvasó, arra a lánglelkű lányra, ifjúra, akinek már serdülőkorában határozott elképzelései voltak az abszolút Igazságról, kutatta, vitatta és próbálgatta a Szabadság határait, dörgedelmes kategorikus imperatívuszokat jelentett ki a Jóról, Barátságról, az Élet értelm&eac

A lépcsők semmit nem változtak. Most is olyan simák és erősek, mint 23 éve. Lépegetek rajtuk felfelé az elkésett tanár sietségével, hónom alatt a napló és a felmérők. Közben a lábaimban megelevenedik egy óráról jócskán megkésett diák rohanó ugrásainak emléke, amint szinte repül ugyanezen lépcsőfokok föl&

Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl, ott, ahol az erőt még a karban és szívben mérték, és nem a térben, volt egyszer egy hatalmas király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű lánya, aki annyira szép volt, hogy az Adobe Photoshopnak szégyenszemre ki kellett vonulnia az egyébként ígéretesnek tűnő virtuális piacról, mert se

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy férj és egy feleség, akik szerették egymást, vagy valami hasonló, ennek ellenére folyamatosan civakodtak, mert úgy gondolták, hogy az apró kis súrlódások gyógyítják a sorscsapásokat, vagyis ha csapásnak lehet nevezni azt a kedélyborzoló valóságot, hogy egymásnak teremtettek. Egy szó mint száz, fa

Timi vagyok, és az Angyalkert óvodába járok, a Pumukli csoportba. Már csak kicsit fogok oda járni, mert kinőttem az óvodát, agyonértem, ahogy anya szokta mondani, és ősztől egy nagy, szép, barna iskolába fogok járni, amelyik előtt egy morcos bácsi szoborkodik.

Nemrég részt vettem iskolánk nagykorúsítási ünnepségén, amolyan mostani divatnak megfelelő nagyestélyi ruhákba öltözött lányok és picus nyakkendős, öltönyös fiúk köszöntési műsorán. A lányok, akiket legtöbbször egy kopott, szaggatott farmerben és sportfelsőben vagy tájba simuló halovány szí

Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.

Vége. Ennyi volt az üzenet. Butaság a szerelem – mormolta maga elé a fiú –, úgy kezdődik, mint egy orkán, ami mindent visz, aztán hidegrázós szellőcskévé szelídül, ami bebújik a legmelegebb hajlatba is, ha bosszantani akar. Elég volt, nem akarok komplikációt.

Biztosan láttál, kedves Olvasó, gyermeket elmélyülten rajzolni. Sokszor annyira belemerülnek a belső képeik kirajzolásába, hogy nyitott szájacskájukon öntudatlanul még a nyelvük is kilóg. Beszippantja őket ez a színes önfeledtség, és a külvilágot hátrahagyva lubickolnak ebben az áramlat-érzésben. Így is nevezi a szakiroda

Van az építőiparnak egy olyan ága, amit a kishitű emberek zöme csak megmosolyog, és ez még hagyján, de sajnos az éles eszű és nagypofájú gazdasági szakértők is teljesen vakok rá. Gondolom, egyrészt azért láthatatlan ez az iparág, mert nem gigászi markológépekkel, óriásdarukkal és ipari felvonókkal dolgozik, hanem nagyító

Minden sikertelen férfi mögött ott áll egy karikás szemű nő, akit idegesít, hogy a teremtés koronája egy gyenge ötvözete a lustaságnak és ötlettelenségnek. Igazából az bántja szegény nőt, hogy azt remélte, ihletforrás, motivátor és segítő lesz mindabban, amit a férfi megvalósít, és, lám, a krapek csak foly