Nehéz lenne Miklós Csongort beskatulyázni. Pszichológus? Fotós? Sportoló? Ugyanakkor apa, blogger, mentálhigiénés szakember és közösségépítő is. Sokrétű, mint a hagyma – mondja Shrek a népszerű animációs filmben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.)

Ma már jót mulatok magamon, amikor eszembe jut, tinédzserként hogyan szaladtam a kedvenc fiúzenekarom turnébusza után, hogy autogramot kérjek tőlük, vagy miként vásároltam fel a teljes újságos standot, hogy le ne maradjak egyetlen rövid hírről sem a kedvenc zenekarom és Forma1-es pilótám kapcsán. Biztosan vannak kevésbé hevesen rajongó kamaszok, és valószínűleg nálam sokkal elvakultabbak is, de egy dolog bizonyos: a legtöbbünknek volt olyan időszaka kamaszkorában – vagy akár azon túl is –, amikor egy szt

Az utóbbi hetekben kiolvastam az összes streaming-kínálatot – nincs bűntudatom, amikor az agy behúzza a féket, kár kínozni elven, a sorozatok habzsolása tűnik a legproduktívabb tevékenységnek. Aztán egy vígjátékban magamra ismertem, és nehezen tudom lenyelni a keserű pirulát, hogy a vagány csajból valahol egy savanyú fehérnéppé lettem.

A gondviselés úgy hozta, hogy 2022 virágvasárnapjának hétvégéjét Olaszországban töltöttem. Életem első olaszországi útja a lombardiai régióba vezetett. A repülőgép utasainak többsége látható otthonossággal vette semmibe a légikísérők figyelmeztetését. Sétáltak, levették a maszkot, traccsoltak, a már Olaszországban született gyermekek affektálón fintorogtak a rendreutasító légikísérőknek.

Örökségeinket – félelmeket, szorongásokat, érzéseket és viselkedéseket – akaratunkon kívüli batyuként hurcoljuk magunkkal, és sokan a feloldás, megoldás megtalálása helyett a menekülést választják. Pedig az örökölt traumák feloldhatóak!

Mi igent mondunk rá. Mármint a nemre. Mert azt látjuk, hogy ez egyfajta határkijelölés, hogy eddig, és ne tovább. Nem dacolni, mindenáron harcolni szeretnénk, hanem megélni önazonosságunkat, a nekünk (is) járó időt, magát az életet – saját tempónkban.

Vitatkozunk, veszekszünk, büntetünk, válunk. A mai párkapcsolatok rákfenéje az érzelmi eltávolodás, úgy teszünk mintha élnénk, csináljuk, de nem éljük az életünket. A témáról Dr. Antalka Ágota pszichológussal, íróval, egyetemi társtanárral beszélgettünk.

Egész életemben szerelmes típus voltam. Óvodás koromból a román kisfiúra, Cristire emlékszem, aki egy utcában lakott velünk. Nagyon romantikusnak találtam, hogy ugyanaz a nevünk, és azt, hogy nagyon szépen nézett rám.

Bár a csúcsvezetők között még mindig elég kevés a nő, a középvezetői szinten jelentős arányban képviseltetik magukat a szebbik nem képviselői. Na de mi lesz a nővel, ha vezetői státusba kerül?

Ha megkérdeznéd, mi az, ami a legtöbbet segített nekem a fogyókúrámban – vagy, ahogy ma inkább nevezni szeretjük, az életmódváltásban – azt mondanám, az önismeret. A fogyókúra nemcsak az előkészületi fázisban remek személyiségfejlesztő módszer, az új szokások kialakítása és betartása, a kívánt és elért súly megtartása is lehetőség a lelki fejlődésre.

Szeretjük hinni magunkról: én nem vagyok előítéletes, sőt, toleráns, elfogadó vagyok. Aztán mihelyt társaságban vagy a közösségi médiában egy-egy téma szóba kerül, valahogy kibuknak belőlünk előítéletes megjegyzések, akár szélsőséges reakciók.

Káposzta- és fenyőillat, szilveszteri pezsgődurrogtatás, a reggeli kávé, ebéd előtt kézmosás, utána fogmosás, péntek esti kocsmázás, jóéjt-puszi este, az utolsó cigaretta füstje. Szokások, életünk velejárói. Segítenek vagy béklyóba vernek?

Mellrákot diagnosztizáltak nála, de hálás a betegségért. Mint fogalmaz, rengeteg jót is kapott. A csíkszeredai Ruszuly Emese igyekszik mindennek örülni, a szépséget mindenben felismerni, és ma már nem akar megváltoztatni mindent és mindenkit.