Te szoktál köszönni a tanáraidnak? - szegezem neki könyörtelenül a kérdést tinédzser unokaöcsémnek, miközben a haját vágom. Láthatóan meglepődik a minden előzmény nélküli kérdésen, néhány másodperc csend után kissé kelletlenül válaszol. Hát… ha muszáj… Hogy érted? – firtatom tovább, enyhén szadista felhanggal, kihasználva, hogy most – egy félig nyírt bak kecskéhez hasonlatosan – a helyzetből adódóan, nem tud kitérni a válasz elől. Ha szemtől szemben találkozom velük a folyosón, akkor nyilván köszönök. S

Tanárként kezdte pályafutását csaknem negyven éve, aztán volt tanító, tanfelügyelő, a tanügyminisztérium kisebbségi munkacsoportjának tagja, börtönpedagógus, iskolaigazgató, könyvszerző, oktatási kutatócsoport tagja, a Bolyai Nyári Akadémia szervezője és előadója, szarvasmarha-tenyésztő. Jelenleg a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola fejlesztő pedagógusa.

Éjszakai buszon találkozunk, a nemzet fővárosából zötykölődünk hazafelé, tizenkét órás, nyomorgós utazás, melynek a véletlen találkozás az egyetlen fénypontja. Fényforrás híján olvasni nem lehet, így hát irodalomról elmélkedünk, Mester és tanítványa. Rendhagyó „irodalomórát” tart Szakács István Péter, sziporkázó humorral megáldott, székelyudvarhelyi író és nagyhatású magyartanár, akinek az egykori tanítványai közül sokan keressük a kenyerünk ma írással.

Szűcs-Olcsváry Melindát nem lehet nem észrevenni: bár a csinos angoltanárnőnek szinte felnőtt fiai vannak, mint egy stílusos diáklány – néha az az érzése az embernek, ha kis hátizsákkal látja. Állandóan aktív, mindig tettre kész a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium üde színfoltja, s nemcsak megjelenésének, de pedagógusi sikereinek is állandó kiegészítője a kedves mosolya.

Volt szerencsém néhány kivételes pedagógushoz középiskolai és egyetemi éveim alatt: mindig is foglalkoztatott, mi a recept, mitől olyan megnyerő egyik, s unalmas, ellenszenves a másik tanár? Nem árt, ha a pedagógus kedveli is a gyerekeket – jegyzik meg nevetve a diákok. S bár első hallásra kissé infantilisnak tűnhet a megjegyzés, elképzelhető, hogy csupán ennyin múlik?

Az oktatás minden gyermek alapvető joga. Az iskolai erőszak és zaklatás minden formája sérti az oktatáshoz való alapvető jogot, és a nem biztonságos tanulási környezet rontja az oktatás minőségét minden résztvevő, szereplő számára, súlyosan károsíthatja a gyermekek és serdülők egészségét és jólétét, káros hatásai pedig a felnőttkorig is fennállnak. Az iskolai erőszaknak azonban több formája is él, és amíg bármely formáját tabu övezi, virágozni is fog.

Október ötödike az oktatás nemzetközi napja. Boldog hallelujával „illene” ünnepelni minden rendes tanügyi dolgozónak, országnak-világnak. De a felhőtlen örömömbe – mint annyiszor – ismét üröm vegyül. Egy szűk héttel e jeles nap előtt lemondott a román oktatásügy első számú embere, a tanügyminiszter. Ha jól számolom, a sorban a harminckettedik, aki ’89 óta ezt a tisztséget töltötte be.

Botházi Mária őszi újságíró-közhelytárából idézve: becsengettek. Csaknem hárommillió gyermek és fiatal kezdte el az országban az idei tanévet, s gyerekeik révén kezdődik a koránkelés, a feladatok és a rendszer harmincvalahány héten át a szülőknek is. Talán rémesnek tűnik most, ebben a szomorú, esős időben, de vigasz lehet mindannyiunk számára: az iskolaévek évtizedek távlatából megszépülnek. Meg – nem mellesleg – életre szólóan hasznosak is.

Gyergyószentmiklós amolyan zenei Mekkává vált, zenekarai sikert sikerre halmoznak, viszont a mainstream-ben befutott nevek mellett a komolyzene képviselői is nemzetközi karriert tudhatnak magukénak. Kósa Mária fuvolaművész nemcsak vakációzni jött haza, hanem az EgyFeszt keretében több koncerten is színpadra áll.

Oktatásügyi szakember, akinek hobbija a tanítás. Vezető, aki mai napig vallja, hogy a játék az a leguniverzálisabb eszköz, amivel a leghatékonyabban el lehet juttatni mindenfajta tartalmat a diákokhoz. Ettől lesz kaland a tanítás, de számára az igazi nagy kalandot a hazai oktatásügy jobbá tétele jelenti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi számában jelent meg.)

A legtöbb erdélyi számára a baseball, az amerikai futball vagy a rögbi a filmekből ismert távoli, alig értett sportágak, utóbbi kettőt általában meg sem tudják különböztetni. A sportrajongók valószínűleg tudják, hogy hol nézzenek meg például egy rögbimeccset, de az átlag néző jó esetben A legyőzhetetlen című Clint Eastwood filmben lát ilyen mérkőzést. A gyergyóújfalvi Matei Linda mégis ezt a sportot választotta, évekig a Kolozsvári Egyetemi Klub (U Cluj) női rögbicsapatának-, valamint a román válogatott

Botházi Mária a mindnyájunké. Ő a mi Mareszünk, a botházimarink, aki a „marikaság elviselhető könnyűségével” tart tükröt nekünk – elsősorban nőknek, de nemcsak – tárcáiban, karcolataiban. Karcosan, öniróniával, de sohasem bántóan.

Szakmai önismeret órán a tanítóképzős hallgatókkal mindig szóba kerül, hogy hogyan választották a hivatásukat, mikor döntötték el, hogy pedagógusok lesznek, volt-e példaképük, a környezetük örült-e ennek a döntésnek, volt-e olyan, aki le akarta őket beszélni. Ilyenkor önkéntelenül eszembe jutnak a saját emlékeim is. Mióta az eszemet tudom, pedagógus akartam lenni. Emlékszem, amint megtanultam írni és olvasni, azt játszottam, hogy tudatosan rosszul leírt szövegeimet pirossal javítottam.

Hogyan lehet megutálni azt, amit szerettünk? Egyszerű: elmegyünk iskolába, és ott majd megoldják. Ahogy sokasodnak éveim az oktatási rendszerünk hangulatában, annál inkább radikalizálódik véleményem a gyermekek járulékos sérülései láttán.

Gyimesben, ott, ahol a párás hegyek olyan formásan sorakoznak egymás mellett, mint valami óriási, gőzölgő puliszkák, és a patakok úgy szeletelik őket, mint a finom cérnaszál, élt egyszer néhány jó ember.