Meggyőződésem, hogy a sushi a végletek étele: imádni lehet vagy utálni. Aki kóstolta, biztosan nem közömbös. Ám a sushi nem ördögtől való, és nem is nagy ördöngösség. László Nándor tavalyelőtt még Németországban dolgozott egy sushi étteremben: nemrég kezdte, és saját ámulatára is hat hónap után a mosogatóból konyhai kisegítővé lépett elő. Ott szeretett bele a sushiba, s a Japánban már-már művészetnek számító, sokszor kissé túlmisztifikált sushi-készítés alapjait is elleste. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021

A huszadik század rengeteg fájdalmas eseménye között máig sebeket felszakító emlékek övezik Erdélyben az 1949. március 2–3-ra virradó órákat. A Románia Szent Bertalan éjszakájának is nevezett éjjelen több ezer embert gyűjtöttek össze és szállítottak kényszerlakhelyre. A háromszékiek számára pedig másfél év múlva a kálvária újabb stációja következett: az 1963-ig tartó dobrudzsai kényszermunkatábor.

A főzés készség, melyet valamikor, valakitől megtanulunk, s majd – szívesen és örömmel, máskor kényszerből – művelünk. Sokan nap mint nap. Azt azonban, hogy milyen viszony fűz a főzéshez, kétségtelenül meghatározza az, hogy hogyan is tanultunk főzni?

Nyári időszakban kirándulni, ehhez összecsomagolni és elindulni ép idegrendszerrel megüt már egy szintet az egyedülálló szülőség tűrőképességi mutatóin. Mindez azonban csak alap: a téli, sízős-szánkózós kirándulásra felkészülni ugyanis „mindent visz”.

Amikor forrón ettük a lekváros buktát, és imádtuk a megmaradt krémet a tál aljában, titokban surrantunk be a kamrába egy szelet tésztát csenni, vagy türelmetlenül vártuk a közelgő szülinapot, mert a hozzávalók nem kerültek ki könnyedén, bár jeles ünnepekre jöjjön össze a vaj, kellő mennyiségű tojás... Mennyi emlék! És mennyi gyerekkori kedvenc édesség, amelyek ma már a polcokról leemelhetők, de az ízük nem a régi. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. februári lapszámában jelent meg.)

Piros-sárga-kékre festett, ottfelejtett játszótérelem terpeszkedik az egyébként is elhanyagolt udvaron, a klasszicista kastély udvarán. Gond nélkül bejutunk, az egykori kovácsoltvas kapunak hűlt helye. Már csak arra kell vigyáznunk, hogy a fejünkre ne essen valami vagy bele ne lépjünk valamibe. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)

Nő ül a vadonban, körülötte, közvetlenül mellette csimpánzok mászkálnak, pihennek, játszanak, banánt majszolnak. Jane Goodall előtt tudományos igénnyel még senki nem került ennyire közel vadon élő állatokhoz. Igazi úttörő volt, tevékenysége korszakalkotó, világszerte ő a legismertebb női etológus és természetvédő. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)

Bizonytalan és zavaros periódust jelentenek a tinédzserévek mindenki életében, hisz ekkor kezd kialakulni az önazonossága, ekkortájt kezd átlépni gyermekkorból felnőttkorba. Különösen nagy a nyomás egy serdülőn, ha kezd ráeszmélni, hogy valószínűleg a saját neméhez vonzódik… Mássága felismeréséről és fokozatos elfogadásáról mesél egy olvasónk – név nélkül, még az okoseszközök előtti időkből.

Vannak rivaldafényben élő emberek, és vannak azok, akik nélkül nem tudnának sikeresek lenni az első sorban állók. Ők azok a háttéremberek, akiknek teljesítménye legalább akkora, mint a főszereplőké, mégis, róluk ritkán ejtünk szót. A rugonfalvi panziótulajdonos, László Lujza is ilyen: mindene a vendéglátás, de az ő gyakorlatiassága áll a Székelyföldi Tánctáborok hátterében is. Ha a vendéglátás művészete tanítható lenne, Lujzika professzora lehetne. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában je

Erdélyi magyarokként hajlamosak vagyunk magunkat „másnak”, különlegesnek tartani, és nehezünkre esik belátni, hogy gyakran mi vagyunk azok, akik kizárnak: felmérések szerint a romániai magyar kisebbség 52 százaléka nem fogadná el, hogy szomszédja roma nemzetiségű legyen. A mássághoz való viszonyunkról írtunk a decemberi Nőilegben, és ennek kapcsán folytattunk izgalmas beszélgetést Kiss Tamás szociológussal, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával.

Régen a téli ünnepkör, a karácsony elengedhetetlen velejárója volt a disznóvágás. Falun minden háznál levágták az addig nevelgetett disznót, hogy hurka és kolbász legyen az ünnepi asztalon, hogy legyen lesütött hús, szalonna a kamrában, sőt, általában a városi rokonok is „hazamentek” a disznótorra, hogy kapjanak házias finomságokat. Bár ma már számos vidéki is boltban veszi a hústermékeket, a disznóvágás hagyománya él, sokan éltetik.

Egyre gyakrabban jön szembe velünk a médiában, hogy a negyven az új húsz, vagy éppen az, hogy az életkor csak egy szám. Sokszor nézem ezeket a címeket, és elgondolkodom, miért félünk ennyire az idő múlásától, és miért nem tudjuk felfogni, mekkora kiváltság, ha lehetünk a húsz után negyven, és esetleg majd hetven évesek is?

Bár ezen a Földön mindannyiunknak osztoznia kell, még mindig nem sikerült megtanulnunk egymás különbözőségeivel békében együtt élnünk. Az intolerancia ma is háborúk kirobbantója, és sok ártatlan áldozatot követel. A tolerancia hiánya beköltözött az otthonokba, családokat tesz örök ellenséggé, és az egyénben is képes olyan belső feszültségeket szítani, amelyek hatással lehetnek a hosszú távú egészség fenntartásában.

Gyergyószentmiklóson mondhatni minden háziasszony ismeri a hurutot, az örmény hagyományos konyha elengedhetetlen ételízesítőjét, míg máshol a világban kevésbé elterjedt. Mezei Anikó több mint egy évtizede érleli, főzi, gyúrja ezeket a zöld kis kúpokat, elérhetővé téve mindenki számára, életben tartva a hagyományt.

Hompoth Erika Gyergyóditróból indult el, először Kolozsvárra, hogy diplomát szerezzen álmai szakmájához, és hivatásos újságíróvá válhasson, majd a szerelem Magyarországra szólította, ahol más karrier mellett döntött. Arról faggattam az újonc szakácsot, hogy kerül egy ambiciózus székely lány a billentyűzet mögül egy magyar étterem konyhájába. Erika eddigi életútja bizonyítja, hogy mindig újratervezheted az életed, de önmagad is.

Marosvásárhely emblematikus alakja volt. Édesapja, Teleki Domokos 1935-ben adta át neki a gazdaság irányítását, azt követően az öregek Budapesten éltek, csak nyaranta látogattak a Maros mentére. Gróf Teleki Mihály, Gernyeszeg utolsó birtokos gazdája – nemcsak az arisztokrata körök számára Micu bácsi – Kolozsváron és Toulouse-ban szerzett agrármérnöki diplomával, budapesti doktorátussal irányította 1944-ig a gernyeszegi mintagazdaságot.

Noha manapság egyre több ismert nőről tudjuk, hogy késői életkorban vállalt gyermeket, és a nemzetközi statisztikai adatok, valamint a hétköznapi tapasztalataink is azt mutatják, hogy kitolódik a családalapítás átlagéletkora, még mindig sokan megbélyegzően gondolkodnak azokról a nőkről, akik nem a húszas éveikben szánják el magukat a gyermekvállalásra.

Néha külső szem kell ahhoz, hogy felismerjük saját adottságainkat, kincseinket – Kövi Pálnak az erdélyi gasztronómia még számunkra is ismeretlen kincseit magába foglaló receptgyűjteménye éppen negyven évvel ezelőtt jelent meg. Az irodalmi igényű gyűjtemény most reneszánszát éli – régi és új formában is –, és lehet, sok családi könyvespolcon ott lapul olvasatlanul az eredeti. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)