Elkezdődött a vakáció! Elballagott minden tizenkettedikes diák, elbillegett minden nyolcadikos, negyedikes tanuló, nagycsoportos óvodás. Szeptemberig senkinek sem jut eszébe házi feladatot írni, ceruzát hegyezni, füzetet, írószert vásárolni, egyenruhát mosni. De mielőtt végleg elfelejtenénk az iskolát, gondoljuk át, hogy ténylegesen mennyibe került az, hogy ingyen járhatnak a gyermekeink iskolába, óvodába.

Kamaszként a széna betakarítása, a pityókaszedés vagy éppen a fahordás nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Az osztálytársaimmal ellentétben, én nem vártam annyira a nyarat, mert tudtam, hogy milyen sok munka vár rám. A család nagy volt, de édesapám mindig ragaszkodott ahhoz, hogy én is kivegyem a részem a munkákból. Mindig korán keltünk, összepakoltuk az ebédet, és hol traktorral, hol biciklivel, de olyan is volt, hogy gyalogosan indultunk útnak.

Mennyivel könnyebb engedni neki bármit, amikor ordít és toporzékol. Mennyivel könnyebb megvenni mind a tíz csokit, és – ha nem féltenéd annyira a megfázástól – engedni, hogy a kedvenc szandálját húzza fel télvíz idején. Mennyivel könnyebb hagyni egész nap a táblagépét bújni, mennyivel könnyebb hagyni, hogy a teendőit ne vegye komolyan. Mennyivel könnyebb. Mint rábeszélni, megbeszélni, átbeszélni. Egyezkedni. Kompromisszumot kötni. Megvonni. Meghúzni a gyeplőt, de választási lehetőséget adni. Nevelni. (Ci

Kenjük be csípős paprikával vagy keserű lakkal az ujjakat, ha a gyerek rágja a körmét – szól gyakran a tanács. De büntetés helyett inkább nézzünk a dolgok mögé: a kényszeres körömrágás csupán a tünet. A lelki okokat kell megfejtenünk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi lapszámában jelent meg.)

Kérjél bocsánatot! Szinte nincsen olyan nap, hogy ez a mondat ne hangzana el óvodákban, iskolákban, játszótereken, edzéseken és otthonainkban. A bocsánatkérés rendkívül fontos lépés akkor, ha valakit sérelem ért, a kapcsolat helyreállítása azonban nem csak ezen múlik. Egy gondolkodás és beleérzés nélkül odavetett „bocsi!” romboló hatású, akárcsak az, amelyikre rákényszerítjük a gyermeket. Bocsánatot kérni a legfontosabb szociális készségek egyike, ám ha nem tanítjuk meg rá helyesen a gyermekeinket, konfl

Ezt elmondtad otthon a szüleidnek? – kérdezem naponta a hozzám forduló gyerekektől, kamaszoktól. Nem, és nem is szeretném elmondani – válaszolják gyakran. Miért? – érdeklődöm tovább. Mert anyukám, apukám így is annyi gonddal küzd. Nem szeretném, hogy miattam is aggódjanak – indokolják sokszor. Az én dolgom pedig szelíden meggyőzni őket arról, hogy a borús gondolatokról, éjszakákon át tartó sírásról, falcolásról, étkezési zavarokról, vagy az iskolai kiközösítésről tudniuk kell a szülőknek.

Megvéd a sötétben. Akkor jön, amikor akarom – mesélik gyermekek képzeletbeli barátjukról. Mert van egy korszak, amikor „megszületnek” ezek a képzelt társak, megfogják gyermekünk kezét, és átsegítik egy félelmekkel és szorongásokkal teli időszakon.

Ahogy az országhatárok védik egy állam integritását, úgy védik az énhatárok a személyiség épségét, egészségét. A jól működő lelki határvédő mechanizmusok csökkentik annak előfordulását, hogy az egyén kiszolgáltatottá váljék a kapcsolataiban.

Döcögős volt a falusi utca, a lelkét is kirázta a bicikli, amíg a falu felső végéből bekarikázott a központba. Fázott, egyre gyorsabban tekert, kicsi kezei így is rágémberedtek a kormányra, mire megállt a zöld kapu előtt.

Gyermeket nevelni nem egyszerű. Még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy erre valaha is fel lehet készülni. Vagy éppen tudatosan gyermeket vállalni, hiszen, amikor azt hiszed, hogy mindent tudsz a gyerekek neveléséről, tulajdonképpen sötétben vagy. Aztán egyszer csak örömanya, nagymama vagy valami hasonló vagy.

Talán mindig is létezett a gyerekközösségekben a bullying jelensége. Megrázó, ha irodalmi művekben, filmekben találkozunk vele, de a legfájdalmasabb, ha közvetlen környezetünkben üti fel a fejét. Amióta már nemcsak egy kis közösség, egy osztály, egy csoport „ügye”, hanem kiömlött a virtuális világba is, még ijesztőbbé vált. Mit tegyünk, mit tehetünk, ha gyerekünket bántalmazzák? (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. áprilisi számában jelent meg.)

Ha van valami, ami a szülőkre jellemző, az az, hogy büszkék csemetéikre. És erről szívesen mutogatnak képet is. No de hányat? Milyet és főként kinek? Gergely Orsolya meglátásai a meggondolatlan posztolásról.

Nem fenyíti, de nem is jutalmazza a gyereket az a szülő, aki a pozitív fegyelmezés technikáját alkalmazza, hanem saját jó példájával próbál nevelni. A nálunk még viszonylag új fogalomról Bruncsák Annával, a technikát tájainkon meghonosító nagyváradi Maternet egyesület alapítójával beszélgettünk, aki maga is háromgyermekes édesanya.

Bár a tudomány nem tekint szakterminusként a kapunyitási pánik kifejezésre, hasonlóképpen a kapuzárási pánikhoz, mégis létező jelenségről beszélünk. Amit ma divatos szóval kapunyitási pániknak nevezünk, egy személyiségfejlődési szakasz.

Megdicséri férjét a szépen felaprított fáért. Veled jó élni, mondja neki, miközben az újságpapírt összegyűrve beteszi a forgács alá a kályhába, és meggyújtja. Néhány perc múlva a forgácsok lángolnak, s a kályha közepére tolja a vízzel töltött fazekat.

Túl mozgékony, izgága, nem bír nyugton maradni, folyton beszél, szétszórt, elkalandozó, szervezetlen, ha szólsz hozzá, néha olyan, mintha nem is lenne jelen – nagy valószínűséggel egy ADHD-s gyerekkel állsz szemben.

Mit tehetünk szülőként, nevelőként, hogy segítsük az igazi növekedést, minimálisra csökkentsük az ártalmakat, és ép ésszel kibírjuk a kamaszkor hosszú éveit?

A köztudatban rengeteg tévhit, mítosz él a serdülőkorral kapcsolatban, amelyek jó részét a tudomány már megcáfolta. Az agykutatás rohamos fejlődése évről évre arra késztet, hogy szembenézzünk a sztereotípiákkal. Szülőként, nevelőként érdemes időnként frissíteni a tudásunkat, hogy több megértéssel viszonyulhassunk azokhoz a helyzetekhez, amelyek a fejlődésből fakadnak.