Családi kapcsolataink egy életen át elkίsérnek, akkor is velünk tartanak, ha más kontinensre költözünk, vagy megszakίtjuk a kapcsolatot a családtagokkal. A szülőkkel való mérgező kapcsolatok után ezúttal a testvéri viszonyulások negatίvumaira fókuszálunk, arra, hogy az a kapcsolat, amely időben talán a leghuzamosabb ideig jelen lévő vér szerinti kötelékünk, milyen esetlegesen terhelt-, rivalizálásokkal fűszerezett oldalát mutatja, s az hosszú távon milyen hatást gyakorol az életünkre.

Ahol van egy szenvedélybeteg, minimum három, de inkább öt ember szenved a családban: szülei és gyerekei, házastársa. Mert a függőség az egész családi dinamikát átalakítja. Megváltoznak a családi viszonyok, sőt, a valóság érzékelése is torzul.

Nincs tökéletes család, ahogy tökéletes szülő sem létezik. Gyerekként, s főként kamaszkor környékén a gyerek nem csupán meglátja szülei vélt vagy valós hibáit, hanem a többség szembesíti azokkal felmenőit, vagy lázad azok ellen. Sok esetben azonban már felnőtt korba lépve szembesül egy gyerek azzal, hogy a szülővel való kapcsolat számára lelki terheket jelent.

Ha későn találja meg az Igazit az ember lánya, annak az a következménye, hogy későn szül gyereket. Az is lehet, hogy lombikkal sikerül. Na de ki mondja meg, hogy mikor van késő? Mindenki.

Érdekes beszélgetésbe csöppentem minap, egy este. Két ötvenes anya beszélgetett felnőtt gyermekeik sorsáról, s az anyai álláspontok éles kontrasztjára még a gyermektelen fülem is felfigyelt. Bele kell-e szólni a felnőtt gyermek életébe? – merült fel bennem. Ha igen, meddig gyermek a gyermek? S ha nem, tétlen kell hagyni, hogy hülyeséget csináljon a csemete? Felnőtt fiúk édesanyját kérdeztem, s élmény volt a tapasztalataik ütköztetése.

Aprócska kisfiú megy előttem az úton az édesapjával. A gyermeket gyakran látom az utcán, ahogy vállait behúzva, szemét lesütve ballag valahová, lomha léptekkel. Milyen gondterhelt – állapítom meg mindig, de ahogy most elnézem az édesapját, az is szembeötlő, hogy mennyire hasonló a járásuk, a testtartásuk. Bár fizikailag nem is olyan nagy a hasonlóság, a gyerek mozdulataiból az apa miniatűr másolata köszön vissza. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

Karácsony Benő a „Napos oldal” cίmű regényében ίrta, hogy a „lét ajándékok s nem büntetések sorozata”. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezen elv szerint nevelkednénk, élnénk. Ehelyett a társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.

Azt hiszem, kicsit elmentünk „csára”. Mármint ez a nagyon kölyök-központú gyermeknevelés. Nem akarok általánosítani, de úgyis annak fog tűnni. Biztosan vannak kivételek, olyan családok, ahol a szülők eleve génjeikbe kódolva tudták az arányt a következetesség, határhúzás és az igény szerinti bármi között (szoptatás, együttalvás, játék, figyelem, stb.), ahol határ a csillagos ég. A többi halandó szülő pedig a gyermeknevelési trendek ide-oda fújó ideológiai szeleitől szédülten általában magára kapatta a gye

Főleg, ha több gyermeket neveltek, bizonyára el-elhangzik ez a mondat nálatok is. Vagy a kérdés, hogy: ki volt a hibás? Hibásnak lenni nem jó érzés, és az sem biztos, hogy hozzásegíti a gyermeket a „jobbá” váláshoz. Gyakran megélni azt, hogy hibás vagyok, könnyen átcsaphat agresszióba, vagy alacsony önbecsüléshez vezet.

A kétnyelvűségről mindenkinek megvan a maga véleménye, beszélünk róla a családban, az oktatási intézményekben, a baráti társaságokban is. Kisebbségben élőkként van személyes tapasztalatunk róla, akár kétnyelvűnek, akár egynyelvűnek érezzük magunkat.

Egy óvodás kisfiú évekkel ezelőtt egy hatalmas pandát rajzolt a családrajzra. Ő az én anyukám – magyarázta nekem meggyőződéssel. Látod? Ő egy panda! Látom, igen. És miért pont panda? – kérdeztem. Hát, mert ő tényleg egy panda. És elmesélte, hogy az anyukája az ő születése után nem sokkal egy távoli országba ment dolgozni. Azóta nem is járt haza. Néha felhívja őket Messengeren, és a képe helyén egy panda képe van. Hát ezért nem tud hazajönni. Mert pandává változott. Néha mondja ugyan, hogy haza fog jönni,

Mostohaszülőnek lenni nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mivel a szó önmagában negatív érzéseket kelt: a mesékben szereplő gonosz mostohával asszociáljuk. Így azok a nők, férfiak, akik „mostoha” szerepbe kerülnek, rögtön hátrányból indulnak, le kell dolgozniuk a sztereotípiák miatt felépített gátakat a gyerekben, de a tágabb családi, illetve baráti körben is. Vannak példák azonban arra is, hogy lehet ezt jól csinálni. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Az oktatás minden gyermek alapvető joga. Az iskolai erőszak és zaklatás minden formája sérti az oktatáshoz való alapvető jogot, és a nem biztonságos tanulási környezet rontja az oktatás minőségét minden résztvevő, szereplő számára, súlyosan károsíthatja a gyermekek és serdülők egészségét és jólétét, káros hatásai pedig a felnőttkorig is fennállnak. Az iskolai erőszaknak azonban több formája is él, és amíg bármely formáját tabu övezi, virágozni is fog.

Tegnap délután, amikor hazafelé mentünk a vásárlásból anyával és Misivel, a nagy tesómmal, a lépcsőházban Kovács bácsival találkoztunk. Kovács bácsi a második emeleten lakik a feleségével, mindig nagyon kedves, csak azt nem szeretem, hogy van egy kellemetlen szokása. De ez még mindig jobb, mint a Kovács nénié, aki, ahányszor meglát, gyorsan odarohan hozzám és összevissza csókolgat. Azt mondja, olyan vagyok, mint a kisunokája. Én nem bánom, de utálom, ha összenyálazzák az arcomat!

Helymeghatározó, Insta-sztori, Tik-Tok videók tömkelege és élő bejelentkezés: a „digitális bennszülöttek” korosztálya nem rest lépten-nyomon az egész világ tudtára adni, hogy hol, kivel és éppen mit művel. Talán ennek is köszönhető, hogy manapság a szülők kissé lazábbra hagyják a pórázt, mondják az érintettek: az elengedés és szabadság új értelmet nyert.

A méltán híres Montessori-módszer szerint kimondottan ajánlott és üdvös, ha már az óvodáskorú gyermeket is bevonjuk a házimunkába, abba, hogy önmaga körül rendet tartson. Az ilyen jellegű tevékenységek fontos részét képezik az alternatív pedagógiai irányzatnak, amelynek fő célja az önállósodás elősegítése. Ezt minden szülő kívánsága is, nem? (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)

Szó szerint ezt mondja nekem egy kamaszlány nevetgélve az iskola folyosóján, a tanév vége előtt. Miért kéne elraboljalak? – kérdezem mosolyogva, bár sejtem, hogy a választól lehervad mindkettőnk mosolya. Jön a vakáció… S te nem egy felhőtlen nyárra számítasz… Hát igen… Írhatok, ha nagyon kivagyok? Persze. Amint tudok, válaszolok. Nem tudtam meg, miért nem várja a vakációt, de nem ő az egyetlen gyerek, akinek nem jó hazamenni.