Egyes statisztikai adatok szerint például tízből három lány, nő – máshol ennél elszomorítóbb adatokról is tudnak – szexuális bántalmazás áldozata. Azt gondoljuk, szülői felelősség az is, hogy gyermekeinknek beszéljünk arról, hogy ilyesmi létezik.
Minden szülő életében eljön az az időszak, amikor először el másra kell bíznia csemetéjét. Lehet szó csupán heti néhány alkalomról, egy-egy estéről vagy akár egész napos felügyeletről, fontos, hogy olyan személyre bízzuk gyermekünket, akiben megbízunk.
Anyává válni gyerekként az egyik legellentmondásosabb érzés, tapasztalat lehet. Rengeteg minden változik nagyon kevés idő alatt, és ezt nehezen vészeli át egy serdülő lány, akit ebben az élethelyzetben a társadalom – még mindig sok esetben – elítél.
Én tényleg próbáltam megbarátkozni ezzel a jelenséggel. Első körben saját lelkem háza táján igyekeztem megkeresni a zsigeri ellenérzés okát, de csak oda jutottam, hogy egyre dagad bennem az ellenállás és a tiltakozás.
A szeparációs szorongás fogalmával majdnem minden kisgyerekes szülő találkozott már. A szorongás azonban sok más tényezőhöz kapcsolódhat gyermekkorban, az óvodás gyermek pedig különösen veszélyeztetett.
Marciról szólnak ezek a sorok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, valamint ezzel együtt az örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással még akkor is, ha sokszor nehéznek tűnik.
Az óvodáskori szerelem természetes epizód a gyermek és a szülő életében, amely lehetőségeket és kockázatokat is rejt magában. Lehetőséget a fejlődésre és a boldogságra. Kockázatot a sérülésre, az elakadásra.
Ma már tudjuk, hogy léteznek olyan részképességzavarok, amelyek nehézségeket okozhatnak gyereknek, mégis felmerül a kérdés, hogy a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia csupán manapság divatos iskolai címkék-e, vagy valós gondot takarnak.
Anya csak egy van. Ez az egy lehet elég jó, de – bár sokak szerint szentségtörés kimondani – lehet, bizony, rossz is. Egy biztos: női kibontakozásunkban anyánknak majdnem sorsdöntő szerepe van.
Nem lehet elég korán kezdeni a személyes higiéniára való oktatást. S hogy a kézmosás, fürdés és fogmosás ne legyen nyűg a gyermek számára, segítsünk neki játékosan megtenni az első lépéseket az önállóság felé.
Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még ak
Válások, exférjek, újraházasodások, mozaikcsaládok mindig is voltak. Ha a családfánkat elemezzük, biztosan találnánk olyan leszármazottakat, akik ilyen formában éltek. Újrakezdték. Mostanában ez egyre gyakoribb.
Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. A nyelvismeret – anyanyelvünké és az idegen nyelveké – manapság elengedhetetlen készség. De mikor javasolt és érdemes elkezdeni kisgyermekünket idegen nyelvre tanítani?
Van, aki úgy gondolja, a nevelés szerves része, és van, aki szerint más módszerekkel is megtaníthatjuk a gyermeket a helyes viselkedésre. A régebb előszeretettel alkalmazott tenyeresről, körmösről, sarokba állításról, bizonyos dolgoktól való eltiltásról sokunknak vannak kellemetlen emlékei, szülőként mégis előkerül néha a büntetés mint eszköz. Mikor és hogyan büntessük a gyereket? Büntessük-e egyáltalán? Van-e haszna, hatása? Milyen más módszereket használhatunk? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ. (
„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus előáll.
Egy szolid vasárnap délben ülünk a családommal a gőzölgő húslevest kanalazgatva az asztal körül, amikor lányom szó szerint áthasítja kérdésével a finom hallgatás leplét: – Akik szexelnek, pontosan mit csinálnak? Hogyan lesz abból gyerek?
Jaj, nehogy olyan érzékeny, félénk, visszahúzódó gyerek legyen, mint én, mert akkor annyi sérelem éri, annyi bántást le kell nyelnie, még megvédeni sem fogja tudni magát, kiállni sem fog tudni magáért! Mint én...
A gyerekek világképében a válás kétségtelenül egy katasztrófa, világuk tartóoszlopainak összeomlása. Ez még inkább így van akkor, amikor a gyerek is elszenvedője ennek a lelki tornádónak, amely szétzúzza benne a biztonság illúzióját.
Kies tájainkon a semmittevésnek pejoratív értelmet tulajdonítunk, henyél az, aki léhűtő, nincs jobb dolga vagy lusta. Pedig pihenésre, kikapcsolódásra mindenkinek szüksége van. Minden nap!
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Sok esetben viszonylag könnyen megy, hogy éljünk saját jogainkkal, az azonban kihívás, hogy elismerjük a másokét, és még tiszteletben is tartsuk azokat. Pedig mások jogainak tiszteletben tartása akár garanciája lehet annak, hogy ugyanazt kapjuk.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A stílus nem más, mint annak a kifejeződése, hogy miként mutatkozunk a világnak. Minden ruhadarab, amit felveszünk, üzenet. Az öltözködés lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit képviselünk.
Ritkán beszélgetünk férfiakkal ruhákról, ám szerkesztőségünk egyetlen férfi tagját, kreatív dizájnerét és tördelőjét nem hagyhattuk ki a „magamutogatásból.”
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
Színes, vidám egyéniség, akinek életszeretete nemcsak a személyiségjegyeiben, hanem az öltözködésében is megmutatkozik. D. Balázs Ildikó kolléganőnk mindannyiunknak üzeni, hogy hordjunk színeket, és mosolyogjunk többet.
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
Róma pezsgő nagyváros, annyi látnivalóval, hogy lazán túladagolásos állapotba kerülhet az ember, ha nem szelektál, nem tartogat élményeket egy újabb látogatásra.