Kultúrkoktél

Farkas Wellmann Éva költeménye a Nőileg magazin 2026. júniusi lapszámának Ív rovatában jelent meg

A Csíki Székely Múzeum restaurátorával, Mara Zsuzsannával beszélgettünk szakmai tudásról, felelősségérzetről, és a szakma apró titkairól. A szakember legutóbb a múzeum Márkus András-tárlatának anyagán végzett tisztító munkát.

Vadkovász a fantáziátlan éjszakák után viszolygással figyelte őt, ahogy mohón falja a reggelit, és rájött, hogy nem is olyan finom metszésű az orra, az állkapcsa pedig kifejezetten széles. Búza is egyre nehezebben palástolta csalódottságát.

Olyan világot mutat be a marosvásárhelyi zsidó múzeum, ahol a City cukrászdából kóser süteményeket vittek haza, ahol péntek esténként gyertyát gyújtottak a sabbat tiszteletére. Egy világot, amelyről alig tud valaki, hiszen alig maradtak zsidók a városban.

„Úgy mondják, ahol a nyelv alkalmatlan a trauma feldolgozására, ott már csak a szimpatikus idegrendszer képes reagálni a történésekre, majd lassan átveszi az érzelmek és a test fölötti irányítást egyaránt” – olvassuk a könyv első oldalain.

A Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész számára a művészet nem elsősorban koncepció, hanem érzékenység és jelenlét: a hely szellemére való ráhangolódás, a néző megszólítása, és az a ritka pillanat, amikor egyetlen gesztusban ott van minden, ami benne zajlik.

Olvasóklubunkban amikor magyar szerzőtől olvasunk, többségében kortárs mű van terítéken. Mivel többségében nők vagyunk a klubban, gyakran választunk női témát és női szerzőt. Így jött képbe legutóbb Babarczy Eszter és az Apám meghal című regénye.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Székely Csaba Bányavirág című drámája – és az abból készült első előadás – korszakalkotó, a magyar drámairodalom új fejezete nyílt meg vele (majd a Bányavidék-trilógia többi részével: Bányavakság, Bányavíz).

Őszinte leszek: irodalmilag ez a könyv nem ugorja meg azt a mércét, amit általában szem előtt tartok. De vannak történetek, amelyeket érdemes akkor is elolvasni, ha nyelvi stílusában nem kapjuk meg a vágyott szépséget.

Lázadásból választotta a művészettörténetet, ma pedig az Erdélyi Művészeti Központ igazgatójaként alakítja és gazdagítja a régió kulturális életét. Egy párizsi Louvre-élmény indította el azon az úton, amelyből hivatás, majd életforma lett.

Versekkel találkozni majdnem akkora élmény, mint a nagy emberi találkozások. A vers elképesztő erő, van benne vér és remény, veszteség és győzelem, és a szavak csodatékony szépsége fölött érzett gyógyító gyönyör és még ezer más csoda. A vers örök.

Régen minden jobb volt? A válasz előtt érdemes meghallani azoknak az asszonyoknak a hangját is, akiket „megvásároltak” feleségnek. Az Udvarhely Néptáncműhely 100 lejes feleség című előadása táncban idézi meg ezeket a fájdalmas asszonysorsokat.

Bárhol járok a világban, hozok haza valamit, ami más szemében kacat, nálam viszont ideiglenes íróasztali kiállítási darab. Mintha kellene a bizonyíték, hogy ott jártam, rácsodálkoztam, tanultam valamit.

Több mint tíz évvel ezelőtt, második regénye megjelenése után faggattuk Ugron Zsolnát a Nőilegben: azóta a már sok kötetes író újra Budapesten él, de otthonról hazajár Erdélybe, mondja.

„451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég” – napjainkban több országban tiltanak be könyveket, hol nemzetiségi, hol gender kérdésekre hivatkozva. Ijesztő ezt látni.

Túros Eszter a Csíki Székely Múzeum művészettörténésze és muzeológusa, gyűjteménykezelőként és kiállításszervezőként is aktívan dolgozik. Vele beszélgettünk a hivatásáról és arról, hogyan lehet a kortárs művészetet közelebb hozni a közönséghez.

Szombaton Enikővel ketten vagyunk szolgálatosak. Ő rakja az árut, én kiszolgálok. Úgyis jobb, ha gyógyszerész van elöl.

„Hányódás” és rugalmasság, dinamizmus és teremhiány, alternatív helyszínek és logisztika – címszavakban talán így lehetne körülírni a székelyföldi színházak helyzetét, amelyeknek hosszabb-rövidebb ideje nehezíti a működését az épületeik felújítása.